Bonni krónikák

Talán mások is járnak abban a cipőben, mint én: külföldön élnek, ott autót is vettek, de három hónapnál sűrűbben járnak Magyarországon, ezért két országban van bejelentett lakhelyük. A szeptember 1-től életbe lépő új törvény értelmében ilyenkor csak kivételes esetben használhatják külföldi rendszámú gépjárművüket magyar földön.

Amennyiben bejelentett munkahelyünk van a külföldi cégnél, úgy - a Magyar Autóklub jogi szolgálata szerint - elegendő a szerződés első oldalának másolata (ahol a nevünk is szerepel) annak bizonyítására, hogy legálisan birtoklunk külföldi rendszámú autót.

Most ne menjünk bele abba, hogy az EU-s szabályozás szerint az autó ott fizet adót, ahol fél év + 1 napot tölt (nem pedig 1-2 napot, hetet), vagy az ártatlanság vélelmébe, ami minden magyar és európai állampolgárt megillett (mert itt végső soron mi bizonyítjuk az ártatlanságukat - lévén a magyar rendőrség nem tudja bizonyítani, hogy az autóm fél év + 1 napot, vagy annál hosszabb időt tölt a határon belül). Abba se, hogy érzésem és utolsó infóim szerint ez a törvény nem csak az EU-s irányelvekkel és aláírt szerződésekkel ellentétes, de valószínűleg a magyar joggal is. Erre ott vannak a jogászok, majd ők megharcolják Brüsszelben ezt harcot.

Az egész úgy kezdődött, hogy tegnap megnéztük mi van a piacon. Mert útbaesett hazafele. Közben Nagydarabot elkapta a vásárlási pánik, hogy neki mégsincs kedve, bennem viszont megérlelődött a terv: ma bizony frankfurti levest eszünk. Vagy holnap.

Az ugyanis már múltkor is ízlett neki, pedig a belevágott debreceni is made in germany volt és inkább a füstölt vürstlihez hasonlított, mint a jóféle debreceni kolbászhoz.

Node Nagydarabot nem akartam strapálni, úgyhogy megvettük a kelkáposztát, pár szem krumplit, gyümölcsöt, mert az egészséges (meg fél kiló zöldborsót, mert frissnek tűnt), aztán menjünk haza. Virslit, tejfölt, meg ami még kell, lehet venni később is.

Csak azt felejtettem el a számításból, hogy jelen állapotomban, ha egyszer megmászom a 3 emeletet, akkor abból nem lesz tejföl vásárlás. Meg inkább együnk gyümölcsöt, mert az friss ...

Ma meg megint csak lusta voltam, s nem mentem el a három sarkonyira lévő Edekába, így főztem meg estére a szegény lusta ember frankfurti levesét*.

Miután elmosogatott a gép (ha már ilyen úri huncutsággal rendelkezik a konyha), kedvenc késemmel (Solingeni damaszkuszi penge, olcsón vettem Aldiban 20€-ért, viszont tökéletes konyhai segédeszköz - nincs is másra szükség) felapróztam két fej vöröshagymát, 4 girizd fokhagymát (bár a recept reszelést mondott, de nekem reszelőm nincs, viszont van az előbb említett remek késem), feldobtam izzadni egy kis olívaolajra.

Közben szétszedtem a fej kelkáposztát, méla undorral dobálva a különböző élősködökkel tarkított takaró leveleket a komposztáló kukába ("Figyu, tegnap nem a bio piacon voltunk, igaz?"), majd mostam, szeltem, fazékba dobtam.

Egy gyors pillantás a receptre iszonyú kétségeket ébresztett bennem: nem elég, hogy nincs se füstölt hús (sőt, szalonna se), se tejföl, de még a kömény is hiányzik. Emlékszem is, amikor múlt héten szóltam, hogy legközelebb el ne felejtsen venni, mert nem lesz a pörköltbe. Mert azt szereti.

Eszembe jutott viszont, hogy kellene krumpli, igaz a lábasba nem fér már, de vettem 4 szép nagy darabot, legalább kettőt, az íze kedvéért daraboljunk bele, mert azt meg én szeretem.

Só, paprika ment még bele, majd idővel majoranna és fekete bors is, meg csalásul egy zöldségleves kocka is, ha már ennyire szegények lusták vagyunk.  Ez utóbbit inkább nem reklámozom. Mármint a leveskockát. Pfuj :)

Még nincs kész, de az illata már meggyőző: nem maradok ezzel (sem) szégyenben.

Az eredeti receptet a macikonyhán találtam.

*A német nem ismeri a frankfurti levest, bezzeg vígan eszik bécsi szeletet. Ki érti ezt?

Mivel múltkor morogtam, úgy illik, hogy most elmeséljem csodás Magyarországra érkezésem történetét.

Mostanában csomag nélkül repülök, ennek külön története van, amit még per pillanat nem kötnék a tisztelt nagyérdemű orrára. Ez ugyebár számos előnnyel jár, úgymint Kölnben nem kell sorba állni, csak az automatából jegyet húzok, Budapesten nem kell csomagra várni egy percet sem. Mivel Budapesten nincs automata, ezért webchekinelek nyomtatott oldallal, de lehet egyszer kipróbálom a mobilos checkint is, Kölnben pedig ismét seperc alatt hagyom el a repteret.

No tehát a sztori alapja az, hogy az én villámgyors érkezésemet lassította a tény, hogy elő kellett halásznom a Minibusz jegyemet, s miközben így teszek, hallom ám, hogy a kerületben lévő utcába szólítják az utast. Nosza sprintelek, hogy szeretnék ám én is beférni, ha lehet, s lehetett. Felírták a sofőr listájára a címet, másodikként ki is raktak szerencsésen. Talán háromnegyed óra se telt el repcsiből kiszállás és a hazaérkezés között, ennyire max. taxival vagyok gyors.

Hab a tortán, hogy a sofőr megismert, néhány dologra még emlékezett is.

Hiába no, kicsi a világ vagy mi a szösz.

27-én lesz 6 éve, hogy elkezdtem bonni munka miatt repkedni. A reptérre Minibusszal megyek, mert alapvetően megbízható, olcsóbb, mint a taxi, valamint nem kell az átszállásoknál emelgetni a bőröndöt. Sőt, átszállni se kell. Alapvetően elégedett vagyok velük.

6 év alatt egyszer késtek fél óránál nagyobb időt, akkor sűrűn bocsánatokat kértek, ugye a forgalom. Mivel időben kiértem, nem is volt ezzel baj. 6 év alatt egyszer éreztem úgy, hogy életveszélyesen vezet az egyik sofőr: a Karinthy útról fordult ki a Petőfi híd irányába - ez egy elég forgalmas kereszteződés - miután a lámpa pirosra váltott. Mindezen túl még átugratott a villamos síneket elválasztó buckán is, akkor ez tette be a kaput. 6 év alatt párszor előfordult, hogy mogorva volt a sofőr, mert vagy késtem 5 percet (a busz ott lesz pl. 40-50 között, én lementem 45-kor), vagy csak simán bal lábbal kelt fel.

Általában késni szoktak, 5-10 perceket, de néha korábban is jöttek. Ma is ilyen volt. A busz 6:50-re jött, 6:35-kor felszól a kaputelefonon, hogy neki 50-re vannak Bartók Béla úti címei és kapkodjak. Már azt se értem, hogy adhatnak ki több címet egy időpontra, amit ugye képtelenség teljesíteni. De mert felszólt, kapkodni kezdtem, ami visszájára sült el és csak 6:55-re értem le.

Aztán az idős utas is kioktat, hogy mikor és hogyan pakoljak, amikor még csomagom sincs. Mert ugye nem utazok 6 éve, nem repültem eddig cirka 240 alkalommal (egy iránnyal számolva, oda-vissza ennek a fele, ha átlag kéthetenkénti reppenést számolok mínusz kocsikázás, mínusz ha ritkábban megyek valamiért). Mert én vagyok a hibás, ha negyed órával az időpont előtt nem vagyok menetkész.

Ja, nem mentünk a Bartók Bélára, nem tudom leadta-e a címeket másik kocsinak vagy csak kamuzott. És rekord 20 perc alatt kiértünk a reggeli forgalomban a Ferihegy 1-re.

 

Tegnap Hamburgban voltunk, mert Nagydarab imádja a bogarakat, mármint a Volkswagen bogarakat: minél idősebb, annál jobb. A hamburgi Prototyp múzeumban pedig nem csak az eddig ismert legidősebb bogarat állították ki (1938-ból, a 30 prototípusból a hatodikat), hanem a második világháború miatt soha meg nem valósult Berlin-Roma versenyre készült autót is. Ez - természetesen - szintén bogár alapokra épült, valamint roppant UFO-szerű volt, engem a Jetsons [video] repülő autóira emlékeztetett.

A Berlin-Roma verseny további érdekessége, hogy kiállították azt a meghívót, amit személy szerint Ferdinánd Porsche nevére állítottak ki, s nem mellékesen Nagydarab gyűjteményének a része.

Persze érdekes a 6-os számú bogár története is, amit úgy két éve találtak meg Litvániában, lelkes gyűjtők pénzt és munkát nem kímélve topp állapotra restaurálták. Láttuk anno, amikor csak a megmaradt eredeti részeket mutatták be, most pedig egy gyönyörűség, amibe lehetetlen nem beleszeretni.

Ennél is érdekesebb volt azonban, hogy Bonn-ban és környékén eddig nem nagyon volt az EHEC eset  (ne is legyen), viszont Hamburg a fertőzés központjának tekinthető. Ebből a szempontból a legnagyobb kérdés az volt, hogy mit fogunk enni, ha egész nap úton vagyunk.

A döntés végül meglepően egyszerű volt: odafele zsemle vajjal, Philadelphiával, Sajttal és sonkával, a kiállításon pedig remek curry-csirkehúsleves volt, amit nem lehetett otthagyni. A leves ráadásul olyan forró volt, hogy biztos 10 percnél hosszabb ideig voltak 70 fokon hőkezelve a zöldségek, ami tudomány jelenlegi állása szerint elpusztítja az összes baktériumot.

A legújabb ismeretek szerint (via Stern) a különböző csírákat is meggyanúsították, amik egyébként is remekül alkalmasak mindenféle fertőzés terjesztésére (ez amúgy ismert tény).

Mi többnyire kerüljük mostanában a friss zöldségeket: inkább mélyfagyasztva vesszük meg őket, ami szintén fertőtlenít.

Aki Hamburgba vagy bárhova Észak-Németországba akar mostanában utazni, annak azt javasolnám, hogy a helyi (úgymint német) újságokból, weboldalakból tájékozódjon. Az index nem rossz, de konkrétan hülyeségeket írt, amikor a fertőzések számát említi: 2600 helyett csupán fele ennyi fertőzéssel kell számolni. Jun. 4-én 1213 fertőzés volt (via Die Presse). A baj csupán az, hogy ha egy helyen tévednek, akkor több helyen is tévedhetnek (pl. hibás fordítás, ami az MTI történetében -az index cikk forrása-  se lenne egyedülálló).

Elmentünk, mert Nagydarab vett egy hegesztőgépet a luxemburgi határnál, ha meg már odaautózunk 2x2,5 órát, akkor lássunk valamit a másik oldalról  is.

A vidék pont olyan, mint Saarbrücken és környéke, szép, erdős-fás, a falvakban látszik, hogy jobban élnek, mert szép, rendezett házaik vannak. A benzin kegyetlenül olcsó, 27 centtel fizettünk kevesebbet literenként, az 45 forint difi, 353 ft/literes benzinár. Ez mondjuk csak 10-essel olcsóbb a holtankoljak.hu budapesti áraihoz képest, viszont német viszonylatban már 3.600 ft különbséget lehet elérni egy tank benzinnel. Nem csoda, hogy a határátkelő mögött cirka egy tucat benzinkút van az út mindkét oldalán. Az árak mindenhol azonosak, kúttól függetlenül 132,7 eurócent.

Persze bevásároltunk, mert úgyis kellett. Volt pl. friss baguette, ami szintén nem annyira jól készült étel nálunk, vettünk szörpöket, igazi gyümölcsből - erre se találtam még német alternatívát, csak a Soda Club műanyagjai vannak, de az nem az igazi, meg egy csomó mangólét.

Azt nem értem, hogy mangólét (hol almával, hol naranccsal, hol maracujával hígítva) miért nincs se a németeknél, se a magyaroknál? Az ital finom, édes, sűrű; egyszerre tápláló és frissítő. A legközelebbi ismert forrás Hollandiában van, de persze ha már volt Luxemburgban, akkor telepakoltuk vele a kocsit.

Próbáltunk enni is, de ebből a szempontból pont olyan, mint Svájc, délben nincsenek nyitva az éttermek, estig meg nem bírtuk volna ki éhséggel. Így nézelődés helyett inkább hazafelé vettük az irányt, azzal a gondolattal, hogy majd visszatérünk, mert kirándulni szép cél.

Már egy ideje nem törődtem a családfával, aztán márciusra arra vetemedtem, hogy rendeljek két tekercs mikrofilmet a mormonoktól. Mire megérkezett az első tekercs (úgy néz ki, pont jó), addigra pont választ kaptam egy Németországban élő magyartól, a dédnagymamámmal megegyező vezetéknevű úrtól, hogy szívesen beszélgetne a családfáról. Többet nem mondott, de most megint be vagyok sózva. Lehet végre sikerül a maradék két, eddig ismeretlen ágat megfejtenem?

A migrénnel elég régóta együtt élek, viszont egy ideje már nem voltak erősebb támadásai. Nagyjából azóta nem, hogy cirka százezer forintot kiadtam köpüléses masszázsra, amiben nem hittem, végül mégis használt. Aztán fél évvel később a biztosítóm elkezdett egyes homeopátiás kezeléseket támogatni, de akkor már mindegy volt.

Most pedig itt ülök a cégnél és legszívesebben ordítanék attól az érzéstől, ami a gondolataim helyét átvete a fejemben. A monitorok fényereje minimálisra véve, Algopyrin bevéve, most már csak a csodára várok, ami megszabadít a fájdalmaktól.

 

Ha januárban megírom ezt a történetet, akkor biztos pozitív lenne a vége. Azóta azonban történt 1-2 dolog és már nem állíthatom 100%-ban azt, hogy otthon jobb lenne az orvos.

Januárban történt ugyanis az, hogy elkapott az influenza. Miután két napja lázas voltam (38+), úgy döntöttem, hogy siralmam enyhítésére orvost keresek. A régi dokimhoz nem akartam menni, mert ő egyrészt messze van, másrészt szeret természetgyógyász eszközökkel kezelni - én pedig antibiotikumra vágytam, de legalábbis lórugásra, ami kínomat eltünteti.

Orvos keresésére (amennyiben nem laknak barátaid a közelben, mint nekem) ott az internet. A baj azonban ott kezdődik, hogy van az állami TB meg a privát TB és az orvosok maguk döntik el, hogy kiket akarnak kezelni. Privát TB-set szinte mindenki akar kezelni, ám állami TB-vel nem biztos, hogy szívesen fogadnak.

Ezzel nem is lenen akkora baj, ha képesek lennének kiírni a weboldalukra / adatlapjukra, ám 90%-uk kihagyja ezt a "mellékes" infót.

Végül nagy keresgélés és sok telefonálgatás után találtam egy dokit, aki tőlem 500 méterre van. Időpontot persze nem adtak előre, mert még nem voltam náluk és hiába mondtam, hogy lázam van, az asszisztens szerint így is kell 40 percet várnom. Igen, akkor is, ha 40 perc múlva érkezem.

A dokinál aztán egy órát vártam, közben rám akarták nyitni a friss levegőt, ami ellen határozottan tiltakoztam, s mire éppen a láztól elszundikáltam volna (akkoriban 3-4 óra alvás között tartottam 1-2 órás ébrenlétet, kivéve éjjel), mehettem is a dokihoz.

Kaptam tőle torokfertőtlenítőt meg köptetőt a köhögéshez, s ezzel útra lettem bocsájtva. Feküdjek sokat és egyek narancsot. A lázra 40 fok alatt ne vegyek be semmit, a hét végéig maradjak otthon.

A tapasztalatom szerint a háziorvosi rendelés sokkal jobb Magyarországon. Először is, a körzeti orvoshoz bárki elmehet. Ha lázas vagy, akkor soron kívül fogadnak. Lehet, hogy nem kapsz több gyógyszert, de az én háziorvosomnál tuti több figyelmet és együttérzést kapsz.

Pát hete azonban újabb fejezet nyílott a német orvoslással kapcsolatos tapasztalataimat leíró könyvben blogban, s ez alapján javítanom kell saját magamat.

Az orvoslás Németországban sem fenékig tejfel (lásd feljebb), ám ha jó orvost fogsz ki, akkor olyanokat tapasztalsz, amit mindenképp szeretnél meghonosítani Magyarországon.

Mottó:

Egy csomó nyűgös embert látok otthon, akik szerint Magyarország béna hely, ahonnan elvágynak vagy egyszerűen Abszurdisztánnak nevezik. Ezért egy olyan sorozatba kezdek, amiben egyes szubjektíven kiválasztott eseményeket, dolgokat, összehasonlítok a magyar valósággal. Az összehasonlításban különös módon azok a dolgok fognak szerepelni, amik nem rosszabbak Magyarországon, mint máshol.

azt látom, ahogy Nagydarab a kanapé előtt hasizmozik. Bár lehet, hogy csak álmodtam, mert mire a fürdőszobából visszatértem, már a notebookja előtt ült.

Szombaton vendégségben voltunk, az ottani kissrác (tizenegypár éves) kíváncsian kérdezte, hogy ugyan mióta vagyok Németországban. Merthogy akcentusom van, no meg nyelvtani hibákat is vétek.

Bizony így van ez, ha az ember sokadikként s nem fő nyelvként tanulja az idegen nyelvet, pláne ha az illető nem rendelkezik a tökéletesre törekvés vágyával. Nem mondtam neki, hogy ha akar kijavíthat, mert olyan sűrűn nem találkozunk, bár valószínűleg hatékonyabb lenne, mint Nagydarab korrekciója. Az egóm nem bírná, ha egy kiskölyök javítgatna.

Ma viszont máshol jártunk vendégségbe, s szóba került, hogy a szociális háló lassan nem bírja azok súlyát, akik kihasználják, s nem átmenetileg igénybe veszik azt. Főleg a külföldről beérkező, integrálódni nem akaró, mondjuk ki, iszlám vallásúak voltak emígyen pellengére állítva.

Jól emlékszem, amikor 2002-ben egy “beszélgetőshowban” (amolyan Mónika-Balázs-ilyesmi verzió volt) épp büszkén újságolta az érettségivel sem rendelkező, hogy ő, a nője, meg a két gyerek havi ezerszáz eurót kap az államtól, meg szocpolban adják a 4 szobás lakást is, és hogy minek menne ő dolgozni, ha betanított munkásként kevesebbet kapna heti 40 órát mint a semmittevésért. Most meg azon bosszankodnak egyesek, mikor ezt ilyen-olyan menekültek is (ki)használják.

Hoztam fel számtalan ellenpéldát, mindre volt valami, hogy az miért kivétel, végül magamat hoztam fel, mint lehetséges Hartz-4 alanyt, s arra az volt a válasz: de Te nem vagy külföldi.

Hoztam fel szocpolból élő, integrálódni nem akaró vagy nem képes cigány rétegeket, ahol mind a munkanélküliség mind az iskolázatlanság 100% közeli, mint magyar példát, de nem fogadták el (pedig több szempontból is párhuzam vonható).

Hoztam fel a török miniszterelnök béna beszédére a határon túli magyarok állampolgárságának kérdését, de a párhuzamokra nem sikerült teljesen felhívni a figyelmet.

S bár engem megkímélt az élet, hogy “keleti ringy-rongyként” nézzenek rám, aki csak elveszi a munkájukat vagy bármi más módon hátrányos helyzetbe kerültem volna ittlétem alatt, bármennyire jól érzem itt magam, én nem vagyok német. Én bevándorló vagyok, sőt, keleti (úgymint volt kommunista állambeli), hovatovább én se vagyok lényegesen különb külföldi.

Annyiban azért egyet értettünk, hogy nem jó a rendszer, ha bárki aki idejön, anélkül kap számottevő pénzt, hogy egy percet is dolgozott volna. Ebből a szempontból nekem jobban tetszik az angol rendszer: a kapuk tártak, de ha nem dolgoztál egy évet, nem kapsz se munkanélkülit, se semmit. Végül is az én adómból is fizetik az ingyenélőket.

Én azonban nem tennék különbséget a német, török, keleti (ex-szocialista-országbeli) bevándorló és politikai menekült között. Aki munkaképes, de hajlandóságot se mutat a munkára, annak ne adjanak ennyi pénzt. A létminimum nem a fizetések átlagának a fele.

Avagy aki nem dolgozik, ne is egyék.

Holnap ilyenkor már bőven bulizni fogunk, karnevál lesz, hivatalosan 11:11-től. Ugyan a karnevál már 2010 november 11-én elkezdődött és sokan azóta is buliznak, a felnőttek általános bulija Weiberfastnachton kezdődik és hamvazószerdán ér végett.

A Weiberfastnacht a kölni karnevál specialitása, ezen túlmenőleg pedig a korai emancipáció sikere: 1824-ben összegyűltek beuli mosónők és nőegyletek, kiharcolták maguknak az addig férfiak uralta karneváli mulatságon való részvételt. Beul Bonn-nak az a része, ami Pest Budának, s ha nem is vérre menőleg de sör mellé kellemesen el lehet beszélgetni arról, hogy melyik is van a Rajna rossz oldalán...

Végeredményen az egész Rajnaföldön (Rheinland) Weiberfastnacht nemhivatalos ünnepnap, a legtöbb helyen délben bezárnak (kivéve persze a kocsmák), s a legnagyobb kitolásnak számít délutánra még egy megbeszélést eszközölni.

A népek kosztümöket, maskarákat öltenek fel, az utcán és a kocsmákban éltetik az életet, isszák a jóféle Kölsch-t, dalolják a karneváli énekeket, s táncolnak szünet nélkül.

E napon szokás továbbá, hogy a nők a férfi hatalom jelképét, a nyakkendőt éles ollóval levagdossák, melyért egy csókkal (pusszancs a pofira) vannak kárpótolva.

Nehogy azt higgye a kedves olvasó, hogy a férfiak nagyon haragszanak ám ezért (kivéve, ha a szokást nem ismerve valóban drága selyemnyakkendőt öltött), hiszen jó alkalom ez a nap arra, hogy a karácsonyra kapott nyuszókás kendőt ne kelljen többet felvenni.

Gondos hölgyek egyébként nem direkte tőből vágják le a kendőt, hanem csak a csücskét, hogy más hölgyek is részesülhessenek a nyiszálás élvezetében.

S ha véget ér az első nap, péntektől vasárnapig csöndesebb bulik következnek, természetesen továbbra is kosztümben, jelentős mennyiségű itallal és jókedvvel fűszerezve.

Hétfőn jön a fő attrakció, a Rosenmontagszug. Elsőként 1823-ban, Kölnben szervezték meg (lám a hölgyek rögtön reagáltak rá!), néhány év alatt gyorsan elterjedt a környékbeli nagyobb városokban és falvakban is.

Manapság elmondható, hogy minden város és városrész saját Rosenmontagszuggal rendelkezik.

Ilyenkor ló és mezőgazdasági gépek vontatta, karneválra speciális motvíummal feldíszített utánfutókról szórják az ún. Kamelle-t (édességeket) a gyermekek közé. A gyermekek természetesen nagy örömmel fogadják az adakozást, egyes családok emígyen szerzik be az elkövetkezendő évre szóló édességkészletet, s a gyermeket így szoktatják rá, hogy saját maga ossza be, hogy mikor mennyi csokoládét eszik.

Persze nem maradhat el a karneváli zene sem, a rezesbandák, a cheerleaderek parádéja és egyéb szórakoztató látványosságok sem. Természetesen továbbra is töménytelen mennyiségben kerül fogyasztásra a sör, meg persze a rövid itókák is, mint pl. a Feigling, fügéből készült párlat.

Kedden aztán a búcsúbuli van éjfélig, akkor elégetjük a Nubbelt, a minden bűnünkért felelős szalmabábút, elbúcsúztatjuk a telet, s elkezdődik a húsvétig tartó önmegtartóztatás.

Évekkel ezelőtt még azon nyavajogtam, hogy mennyivel szebb a müncheni karácsonyi vásár a faházikókkal, dekorációkkal, sült kolbász, forraltbor és fahéj illatával. Aztán történt valami és szép lassan "karácsonyosodottak" a budapesti vásárok is. Eltűntek a fehér színű, könyvvásárt idéző bódék, a helyét karácsonyi dekor és hangulat vette át és tavaly végre már volt porcelán bögre is a forraltborhoz!

Amiért mégis ezerszer jobb a karácsonyi vásár - és itt kifejezetten a Vörösmarty téri vásárra gondolok Budapesten - az az, hogy nem csak karácsonyig vannak nyitva. Míg Németországban dec. 23-án este összepakolnak és mindenki hazamegy a családjához, addig Budapesten két ünnep között, sőt január első napjaiban és nyitva van a vásár.

Bármilyen finom is a lángos és a székelykáposzta a bonni vásáron, egy jó magyar lacikonyhának nyomába se tud érni.

Mottó:

Egy csomó nyűgös embert látok otthon, akik szerint Magyarország béna hely, ahonnan elvágynak vagy egyszerűen Abszurdisztánnak nevezik. Ezért egy olyan sorozatba kezdek, amiben egyes szubjektíven kiválasztott eseményeket, dolgokat, összehasonlítok a magyar valósággal. Az összehasonlításban különös módon azok a dolgok fognak szerepelni, amik nem rosszabbak Magyarországon, mint máshol.

Nagymamám bejglije volt a legjobb, amit életemben ettem - a nagyi receptjei mindenki számára meghatározóak. Hiába próbáltuk, nem sikerült nyomába se érni.

Most viszont nem a sütiről lesz szó, hanem arról, hogy miért bejgli a bejgli?

Internetes segítséggel az alábbiakat sikerült kideríteni (anélkül, hogy a keresésnek bármilyen tudományos alapja lenne):

Egyes források szerint a bejgli életútja Szilézia vidékérõl indult abban az évszázadban, amikor kihalt az Árpád-ház, pestisjárvány tombolt Európában, Aberdeen városát felégették az angolok, a török hadsereg pedig átkelt a Boszporuszon, s elõször jelent meg a Balkánon. Vagyis a zivataros 14. században. Hogy e „zivataroknak” volt-e köze eme finomság megszületéséhez, arról – egyelõre – nincs hírünk.
Arról viszont igen, hogy az ekkoriban ismert sziléziai kalácsfajta adta a bejgli alapját.

Itt szeretném elõre megjegyezni, hogy amit jómagam fogyasztok az ünnepi asztalról évrõl évre, az bejgli, ám számos helyen olvasható – és az elkövetkezendõ sorokban is elõfordul majd – a beigli alak használata. Ha már a betûkkel játszunk, jegyezzük meg, hogy a bejgli név egyébként a német beugen (=meghajlít) szó származéka, s a finomság hajlított, kerekded formájára utal. Egyes nézetek szerint a bejgli elnevezése 1932-ben bukkant fel a magyar nyelvben.

Ez is, mint oly sok minden más osztrák közvetítéssel érkezett hazánkba és terjedt el a 19. század második felében. Kezdetben csak a családi ünnepek süteménye volt és fokozatosan váltotta fel a hagyományos karácsonyi kalácsot, amelynek eredete a reformkorra tehetõ, hiszen a magyarok ekkor kezdték német divat szerint ünnepelni a karácsonyt.
(A karácsonyfa állítása és a szaloncukor is ekkor vált az ünnepek elmaradhatatlan kellékévé). A diót – az almával együtt – a karácsonyesti jósláshoz használták.

továbbá

...az újabb korok közkedvelt bejglije, a patkók édestestvére a pozsonyi városháza nagyobb lakomáin már az 1500-as évektől szerepelt, s hogy a régiek a város tanácsosait minden karácsonykor bejglivel ajándékozták meg?

 A Dunától nem messze, a Séta- vagy Kossuth Lajos tér északi során - tudósít említett könyvében Ortvay - van a régi Scheuermann (ma Lauda)-féle Mákos- és Dióspatkó-sütőház, mely Pozsony e nemben való hírnevességét megalapította. Pozsony e specialitásai, melyekhez a pozsonyi kétszersült is járul, eredetileg Bécsből, az ottani beugli- és mandolettisütőktől származott el hozzánk a középkorban. A beugli nálunk már azon 16. századi nyilvános lakomákon szerepelt, melyeket a város a városházán előkelő vendégek tiszteletére rendezett. Így 1590. május 6-án is elő van számlálva a Peigl azon alkalomból, hogy a helytartót, Ungnad Dávid hadtanácsi elnököt, Lichtensteint etc. megvendégelték.

Mint eddig minden "li"-re végződő szó, ez is osztrák eredetű(nek tűnik), viszont mind a "beigli", mind a "bejgli" kizárólagosan magyar süteménynek mondott (illetve találtam egy zsidó receptet). A "beugli"sem segít tovább, recept hozzá nincs, ellenben nemzetközileg elterjedt családnév.

Érdekesség még az utolsó idézetben talált "Peigl" szó, ami akár a beigli (beigl) eredeti hangzása is lehetne, azonban itt se lehet Karlsruhénél tovább menni. Ha már viszont beigl, akkor tudunk tovább menni: egyrészt vannak már "ungarische beigl rezepte" - ez gondolom a bejgli, másrészt eljutunk a bagel-hez, amivel visszajutunk a zsidó eredethez (In the 16th and first half of the 17th centuries, the bajgiel became a staple of the Polish national diet. There was a tradition among many observant Jewish families to make bagels on Saturday evenings at the conclusion of the Sabbath).

Források:

• pékforum
• Magyar szó

A nap szava: beugen (hajlít)

Volt egy idő, amikor a karácsonyi bejgli mellé mandulás kifliket sütött nagymamám. A mandulából később dió lett, viszont változatlanul finom maradt. Néha kifli helyett karikákat csinált és diókrémet tett közéjük, én pedig imádtam kinyammogni a finom krémet és utálna elrágcsálni az omlós sütit.

A múlt héten Romániából származó kollegina hasonló vagy azonos recept alapján sütött sütivel lepett meg bennünket (mert nálunk már csak ilyenek a kolleginák, időnként hoznak sütiket).

Kell 280g liszt, 210g vaj, 70g cukor, 100g dio és egy csomag vaniliás cukor. Tésztává formálni, hűteni, kiflit csinálni belőle, végül 200 fokos sütőben cirka 20 percig sütni. Tálalás elött porcukorral megszórni.

A recept olvasása közben újra rácsodálkoztam arra, hogy mennyi szó van, ami német/osztrák eredetű és mégis, tipikusan magyarnak van beállítva.

Itt van például a kifli szó. Az angol wikipédia szerint tipikusan magyar, cseh és szlovák étel, eredete Buda várának töröktől történő visszafoglalásához vezethető vissza. Ha viszont a croissant oldalt nézzük, akkor az már jóval régebben létezett (valószínűleg a magyar pékek híjján voltak a vajnak, mikor a kiflit készítették): "The kipferl - ancestor of the croissant - has been documented in Austria going back at least as far as the 13th century, in various shapes."

A nap szava: Kipferl (osztrák kifli)

Kép forrása: német receptek

 

(klikkre megnő)

Meglepő, de Magyarországon 0.31 Mbit/sec -cel nagyobb az átlagos Internet elérési sebesség, mint Németországban. Hiába, a UPC 120Mbit/s akciójára ők is csak óriási szemekkel néznek.

Mottó:

Egy csomó nyűgös embert látok otthon, akik szerint Magyarország béna hely, ahonnan elvágynak vagy egyszerűen Abszurdisztánnak nevezik. Ezért egy olyan sorozatba kezdek, amiben egyes szubjektíven kiválasztott eseményeket, dolgokat, összehasonlítok a magyar valósággal. Az összehasonlításban különös módon azok a dolgok fognak szerepelni, amik nem rosszabbak Magyarországon, mint máshol.

via Royal Pingdom

Fodrászhoz kellett mennem és ez nem kis problémák elé állított, lévén én Németországban voltam, a fodrászom meg Magyarországon. 17-18 éves korom óta ugyanahhoz a nálam alig idősebb csajhoz járok, időnként a férjéhez, a lehető legnagyobb megelégedésemre. Eddig három kivétel erősítette ezt a szabályt, mindhárom esetben az időbeosztással volt a probléma, így történt most is.

Az első két alkalommal egy nagyobb szalont választottam ki, helyből elküldtek, de adtak időpontot, hogy mikor menjek vissza. Hja kérem, ez úgy tűnik úri hely. Fizettem 35€-t (cirka 10.000 HUF) és még nem is tetszett az eredmény. Adtam még egy esélyt a helynek, akkor is fizettem 35€-t és meg se látszott, hogy csináltak valamit.

Tegnap máshova mentem, az első helyen két fodrász volt, közölték, hogy jöjjek vissza egy óra múlva, de lehet addig beesik valaki és várni fog, szóval lehet még tovább kell várnom, ha egyáltalán ... Kösz szépen, hát ha nektek nem kell a pénzem, akkor viszem máshová.

A másik helyen egy csaj ült csak a székben, az ajtóban egy érdekes pasas állt, akiről nem derült ki elsőre, hogy ott dolgozik-e, épp jött vagy épp megy. Mindenesetre a hely tiszta, a srácok barátságosak, csomó jó ötletet adott hajápolásról, egész jól masszírozott, jól vágta a hajamat, a végén elégedetten jöttem el, csak...

Az egész kicsit hasonlított a fapados repcsikre, ahol minden extra. Alap hajvágás 19€, hajápolási szerek 6€, a vége az 25€. Remek gondoltam, ez olcsóbb mint utoljára, vágjunk bele, a szó szoros értelmében.

A döbbenet akkor jött, amikor közölte, hogy akkor ott van a hajszárító, ha megszárítottam, akkor ken a fejemre újabb krémet és dumálhatunk tovább. Érted, ott hagyok 6.000 Ft-ot és akkor én szárítom a hajam.

Bezzeg Budapesten.

Odamegyek a szalonba, fizetek valamennyit 5.000 Ft alatt, amiért minden földi jót megkapok a fejbőr masszázstól a jó hajvágásig és beszárításig. Nem ismerem az árképzésüket, igazából nem is érdekel, hogy mennyibe kerül ebből az ilyen kence meg az olyan sampon, amitől olyan tipikusan "fodrásztól jött" illata (szaga?) lesz az embernek.

5.000 Ft-ért belövik a hajam tisztességgel, nem én szárítom úgy, ahogy otthon. 5.000 Ft-ért olyan frizurát kapok, ami túléli, ha alvókocsival vonatozom Budapestről Münchenbe.

Nem az a baj, hogy itt ennyivel drágább, hanem az, hogy ezért semmit se kapok.

Legközelebb remélem lesz időm Magyarországon menni a fodrászhoz, mert ott igenis jobb.

Mottó:

Egy csomó nyűgös embert látok otthon, akik szerint Magyarország béna hely, ahonnan elvágynak vagy egyszerűen Abszurdisztánnak nevezik. Ezért egy olyan sorozatba kezdek, amiben egyes szubjektíven kiválasztott eseményeket, dolgokat, összehasonlítok a magyar valósággal. Az összehasonlításban különös módon azok a dolgok fognak szerepelni, amik nem rosszabbak Magyarországon, mint máshol.

Totál véletlenül botlottunk bele a Rajna menti régiségpiacba, ami épp a Münsterplatz-Friedensplatz közötti területen került megrendezésre.

A piacon 99%-ban tényleg régiségek vannak, aki az ilyet szereti (s épp erre jár, amikor megrendezik), annak igenis érdemes elmennie. A mi 14:00 órára tervezett Wheier's Eck-beli ebédünkből is vacsora lett, annyit nézelődtünk.

A meglepetésekhez tartozik a számos herendi porcelán. Főleg Viktória és Apponyi dekort lehetett látni, főleg kosarat, de volt két komplett kávéskészlet is, az egyik cirka 1916-ból (a márkajelzés alapján lehet beazonosítani), 9 főre 850 euróért, a másik 6 személyes volt, dúsabb mintával, sütis tálkával 900 euróért.

A herendit árulók többsége tudta, hogy az herendi és értékes, bár árképzésben elég nagy különbségek voltak. Sok helyen felhívták a figyelmet arra, hogy ez drága porcelán és nem hamisítják (annyit), mint a meissenit.

Mivel én mindkét gyárban voltam látogatáson, ehhez annyit hozzá kell tennem, hogy míg Herenden 100€ alatt hatalmas kínálat van ajándéktárgyból, addig Meissenben egy darab aranyrögöt tudtunk venni, minden más jóval 100€ fölött volt.

A nap nagy meglepetése egy német (osztrák) rézkarc volt, Buda vár (Festung Ofen) bevétele 1849 május 24-én, amit csak azért nem vettem meg, mert 60€ volt, nálam meg nem volt annyi pénz.

Egy másik nagy meglepetés az a hollóházi Szász Endre tál volt, amit megvettem, bár mint végül kiderült, ennyi pénzért a boltban is meg lehet venni. Az eladó

Tanulság: mielőtt vásárol az ember, legyen tisztában az árakkal.

A gulyásleves

A németek igen nagyon szeretik a gulyáslevest. Szinte minden étteremben rajta van az étlapon a goulaschsuppe, pont úgy, mint a paradicsomleves. Még anno, amikor kijöttem, úgy terveztem, hogy majd végigkóstolom az összeset jól, de a céklás verzió után feladtam. Azért néha belém búj a kisördög és kipróbálom, de persze rendre csalódom.

Magyar emberbe magyar gulyáslevest, még ha argentin marhából is van. Tájegységenként még kis hazánkban is vannak eltérések (lásd halászlé és válfajai), ergo nem anyám főztjét várom el, olyat úgy se tud egyik sem.

A német gulyással az alábbi problémák szoktak lenni:

1. a lé a pirosságát a paradicsomkrémtől kapja és nem a paprikától
2. a hús minősége még a legjobb müncheni sörözőben is megrekedt az ált. iskolás menza szintjén
3. nincs benne zöldség - tehát húsos paradicsomleves
4. úgy csíp, hogy még hazafele is égeti a számat, pedig annak csak pikánsnak kéne lenni, de legalábbis bízzák a kedves vendégre, hogy mennyire mazohista

Szumma szummarum, ha jó gulyást akarsz enni, akkor főzd meg magadnak, lehetőleg bográcsban (azt az ebay-en lehet kapni), vagy menj haza és egyél ott.

Mottó:

Egy csomó nyűgös embert látok otthon, akik szerint Magyarország béna hely, ahonnan elvágynak vagy egyszerűen Abszurdisztánnak nevezik. Ezért egy olyan sorozatba kezdek, amiben egyes szubjektíven kiválasztott eseményeket, dolgokat, összehasonlítok a magyar valósággal. Az összehasonlításban különös módon azok a dolgok fognak szerepelni, amik nem rosszabbak Magyarországon, mint máshol.

Néha olvasok más blogokat, ami nem lenne baj, de néha elolvasom a hozzászólásokat is, ami már baj. Így jártam a Vissza kell fizetnem a cafeteriat? [Munkahelyi terror] bejegyzésnél is. Nem csak azon döbbentem meg, hogy hozzá nem értő adja a tanácsot, hanem azokon a hörgéseken is, amik rendre egy "szerintem"-mel kezdődtek, majd véletlenszerűen folytatódott egy "tartsd meg", "nem érdekel a törvény, ez így emberséges" és hasonló ötletekben. Volt persze korrekt válasz is, ami az SZJA-t meg a munkaszerződést emlegette, de többségben nem ez volt a mérvadó.

Ezeket olvasgatván az jutott eszembe, hogy hol vannak a tisztességes emberek, akik nem lopnak szánt szándékkal, sem a cégüktől, sem az alkalmazottaiktól, sem az államtól, sem pedig az állampolgároktól.