Bonni krónikák

Nem hagyhattuk annyiban, hogy nem láttuk a Neues Grünes Gewölbét, hát összeszedtük magunkat és az utolsó egész napunkon már kora reggel ott voltunk a múzeumban. "Gyorsan" alig 2-3 óra alatt jártuk végig a fenti kiállítást, ami sokkal nagyobb területen volt, mint a történelmi kiállitás.

A történelmi azért történelmi, mert már August der Starke is kiállító termeknek használta a termeket, hogy vendégeit elkápráztassa gazdagságávál, messze földről származó kincseivel. Így tartoztak például a lenti kiállítás kiemelkedő darabjai közé a strucctojásra és kókuszhéjra patkolt ezüstös mintákkal díszített ivókupák is.

Fent volt látható a csodálatos, elefántcsontból faragott fregatt [kép legfelül]  csodálatos díszítéseivel, aprólékos kidolgozásával. A vitorlást Posseidon, a tenger istene hordozza vállán, a vitorlákat pedig arany szálak feszítik ki. Emlékszem, ez volt az egyik olyan műalkotás, ahol percekig keringtem körbe és körbe, és néztem aprólékos gondossággal át a tengerfenéket jelző kagylótól a vitorlás zászlajáig mindent át, fedezve fel újabb és újabb ámulatra keltő részleteket.

Mi azonban most fent voltunk, ahol "csak" olyan apróságok voltak, mint Aureng-Zeb maharadzsának születésnapját megörökítő, egy négyzetméternél nagyobb alapterületű miniszínház [legalsó kép], mely ékkövekkel annyira díszített volt, hogy ára meghaladta az 50.000 tallért. 50.000 tallért annak idején sok pénz volt, komplett várat lehetett belőle építtetni, bútorokkal egyetemben. Az udvari ékszerész, Dinglinger előre legyártotta a kisebb csodát, 170-1708 között dolgozott rajta embereivel, majd bemutatta August-nak, aki boldogan fizette ki a fent említett vagyont. (Dinglinger annyira jó udvari ékszerész volt, hogy volt annyi pénze, hogy az 50.000 tallér vételdíj által fedezett ékkövek árát és a befektetett munkaórákat saját maga ki tudja fizetni. August pedig volt annyira jó vevő, hogy Dinglinger szinte biztos lehetett abban, hogy befektetései megtérülnek.) 

Fent volt a világ legnagyobb onyx-a is, csodás aranyos keretbe keretezve. Fent volt a cseresznyemagba domborműként belefaragott 83 személy is, amiket hatalmas nagyító alatt lehetett megtekinteni, de megszámolni nem, mert csak az egyik oldalát lehetett jól látni.

Mire körbe értünk, már semmi újat nem tudtunk befogadni. Szerencsére egy finom kávé és rövid beszélgetés mellett sikerült agyunkat frissiteni, a káprázattól egy kicsit elvonni figyelmünket, hiszen volt elöttünk még egy busztúra és egy Wagner előadás.

Image source: Staatliche Kunstsammlungen Dresden - Neues Grünes Gewölbe

Hallottunk mi még több csudás dolgot is a Semperoper kapcsán, mint pl. a sörrel történő műmárvány festés módját, amiből annyit jegyeztem csak meg, hogy a 80-as években csak egy cirka 80 éves bácsi tudta a módját, hogy miképp is kell ezt szépen csinálni. Ő volt az, ami a 4-5 méteres belmagasságú folyosókon az összes falat és oszlopot lefestette és végiglétrázta. Majd szkennelek képet, hogy megmutassam micsoda munka lenne ez egy ereje teljében lévő embernek is, nem hogy egy idős bácsinak.

Az Operából átvágtattunk a Grünes Gewölbe-be (wikipédián itt találod), mert a történelmi kiállításra időre szólt a jegyünk.

Nehéz szavakba foglalni, hogy mi minden csodát láttunk mi ott. Szebbnél szebb dolgokat ezüstből, hegyikristályból, elefántcsontból, cseresznyemagból, gyémántokból, rubintokból, smaragdokból, zafírokból és egyéb ékkövekből.

Olyan elefántcsontból esztergált kupákat láttunk, amelyet a 60-70-es években műanyagból esztergáltak, csakhogy ezek az elefántcsont dolgok a 18. századból származtak. Olyan részletességet, olyan egymásba ágyazott, egymástól függetlenül mozgó elemeket, hogy percekig néztük álmélkodva, ezt vajon hogy lehetett kivésni anélkül, hogy a külső burkot ne később rakjam rá?

Hihetetlen szerencse, hogy ennyi minden értékes dolog megmaradt. A hiányzó ezüsttárgyakat a 30 éves háború kapcsán olvasztották be és vettek belőle ágyúgolyót. Az egyik teremben a falakon lévő freskókat az újjáépítés során a leírások és fekete-fehér fényképek alapján festették újra a kor akkori művészei.

Jó pár dolgot néhány évtizeddel később adtak csak vissza a barátságos szovjet múzeumok, akik mindent megtettek azért, hogy megőrizzék a kincseket. Néhány kincsnek azonban így is nyoma veszett. Ennek ellenére hihetetlen, hogy ennyi minden megmaradt.

Persze hiába vettük meg a jegyet mindkét múzeumi részre, mielött az új Grünes Gewölbe bezárt volna, csak fél óránk maradt, hogy gyorsan megnézzük az első termet - de már ennek látványa is ráébresztett minket arra,  hogy nem lesz elég időnk.

Fáradtan, tele élménnyel tértünk vissza a hotelbe, kicsit csöndesebben mint máskor, még mindig a műremekek hatása alatt állva.

Az Operáról nem fogok tudni képeket mutatni, ugyanis mint eszembe jutott (miután megkérdeztem Nagydarabot), nem lehetett bent fotózni, tehát könyvet vettem, ami most nincs nálam, ergó nem lesz kép.

Azért egy érdekes sztorit mindenképp el kell mesélnem a Semperoperrel kapcsolatban:

Elvileg 1984-ben lett volna kész, de akkor Berlin is helyreállított valamint nagy csinnadrattával, ezért a drezdaiak úgy döntöttek, hogy várnak még egy évet. Különben is, 1985 a bombázás 40 éves évfordulója, mivel lehetne rá jobban emlékezni, ha nem azzal, hogy helyreállítják ezt a kultúrális épületet. Kicsit ráhagytak idővel, hogy tutira minden készen legyen.

Hogy még nagyobbat szóljon, meghívták a drezdai sötét lyukba a nyugatnémet állami ARD adót is, hogy közvetítse az ünnepélyes megnyitót. (Azért sötét lyuk, mert Drezda egy medencében van, ahova valamiért a legtöbb tévés és rádiós adás nem jutott el annak idején.)

Eljött egy csomó államfő, kivezényelték az éljenző lakosságot, stb. Igen ám, de a szomszédos Hofkirche még romokban állt, és az ARD még se mutathatja a vörös szőnyegen lépegető politikusokat egy romtemplommal a háttérben. Nosza gyorsan felállványozták, mintha már rég restaurálnák.

Jöttek tehát az államfők készültek az ünnepi előadással, Honeckert leültették a díszpáholyba, mindenki izgatott. A Semperoper egyik érdekessége, hogy egyik építésekor sem volt mobiltelefon, volt viszont tikktakkolo, hangot adó zsebóra, csörgős lánccal a mellényzsebbe dugva. Hogy ez ne zavarja az előadást, az unatkozó és az idő múlását firtató uraságoknak a színpad fölé egy olyan órát helyeztek el, amely 5 perces  időközökben mutatja az órát. Nos az utolsó percekben derült ki, hogy ez az óra valamiért nem működik.

Javításra nem volt már idő, ott voltak mind a vendégek, kik már foglalták el a helyeiket. Nosza szalasztottak hát egy embert, ki a rövidebb szalmaszálat húzta, kuporodjon oda fel az órához, és 5 percenként kézzel állítsa azt át, nehogy Honecker vagy a nyugati vendégek észrevegyenek bármit is a faux pas-ból.

Nem is vett észre senki semmit, és végre Honecker is elmondhatta a Ferenc Jóskai mondatot: "minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve".

A történet befejezéséhez hozzátartozik, hogy ha nem lett volna a nagy Semperoper megnyitás, akkor talán még most is romokban heverne a Hofkirche. De nem hever, mert ha már felállványozták, akkor valóban meg is kezdték a helyreállítási munkálatokat.

Az általunk választott buszos városnéző körút mellett volt más lehetőség is, és legközelebb bevállalom majd a Trabit. Nagyapámnak volt, bennem ez a kétütemű(nek tűnő) büdi kocsi gyerekkori emlékeket ébreszt. Még egy, a világot járó, Berlinben currywurstot evő híres szakács (franciás névvel, persze elfelejtettem) is megjegyezte, hogy "Trabanton járni élvezet", és ő szívesen járna ilyennel munkába. Ott van a brit nagykövethelyettes, ő is szívesen jár munkába a trabival, nem kell ezen úgy meglepődni.

Közel három hónap távolságból mesélni meglepő élmény, de csodálatos is. Nézem a képeket, válogatom, hogy mit mutassak meg, mit ne, miről meséljek, miről nem muszáj, újra ott vagyok, újra csodás minden.

Délutánra volt érvényes a jegyünk a Semperopern-be, ezért délelött mentünk egy menetet a busszal (annyiszor mehettünk vele körbe-körbe, ahányszor jólesik, megszakításokkal is - negyed óránként járt, megállói voltak), hogy tudjuk merre jár, hol érdemes leszállni.

Például a drezdai nagy parknál, ahol van Úttörővasút is, ahol nekem muszáj lesz mennem egy kört, de ott van a Volkswagen "Üveggyára" is, amiben nem üveget csinálnak, hanem a legdrágább (fapadosan 60.000€-ba, azaz 15.000.000 Ft-ba kerülő) kocsijukat, és azért üveg, mert a gyár összes fala üvegből van, be lehet nézni jól és lehet csorgatni a nyálat.

Aztán elmentünk az Elba-kastélyok mellett, három kastély a folyó túlpartján, csodás kilátással, mindegyiket valaki más és valaki gazdag építette, az egyikben úttörő üdülő volt az átkosban, klassz lehetett biztos. Most látványosság, az egyikben wellness hotel van, meg nagyon klassz étterem, de oda nem mentünk.

Elmentünk inkább a - saját elnevezése szerint - a világ legszebb Molkerei-ebe. A Molkerei az a hely, ahol a tejből sajtot, túrót, joghurtot egyszóval tejterméket készítenek (igen, tejszínt meg vajat is), ahol már nem csinálnak ilyet, de volt tehénből kijövő tej hűtve, aminek nem olyan az íze, mint a 3.5%-os tejnek, hanem még annál is zsírosabb, meg volt kávé is, amit muszáj volt inni, mert elvonási tüneteim voltak, és persze szuper finom torta.

Sajnos hideg is volt, meg időnk se volt túl sok. A wc-t az emeleten mindenkinek ajánlom, igazán ide passzol, az ülőke teteje sajtot mintázott, ha le volt hajtva, akkor épp kimászott az egér, ha fel volt hajtva, akkor a termetes fenekét láttad. Fotózni nem lehetett, a fenti fotót is stikában lőttük. Pedig tényleg szép volt, gyönyörű csempével, mind valami földművelős (tehenes) képet ábrázolt, kézimunka mind.

Innen gyorsan kellett tovább mennünk, alig tudtunk fizetni, hogy időben elérjük a buszt, amivel elérhettük a Semperoper látogatást. A Molkerei mellett volt egy klassz Senf-bolt, legalább 1000 féle mustárt árultak. Volt ott minden, édestől a nagyoncsípősig, mindenféle gyümölcsökből. Nem vettem semmit, de majd persze visszamegyek, és akkor fogok, de a buszra kellett várni, csak épp hogy volt időm körbeszaladni.

Persze nem mentünk vissza amíg ott voltunk, de majd fogunk. Most meg kell szereznem Nagydarabomtól az operás képeket, mert anélkül nem tudom folytatni.

Említettem Wartburg kapcsán, hogy Árpádházi (avagy Thüringiai) Szent Erzsébetet sokszor láthatjuk viszont kórházakban, kórházakkal kapcsolatban. Drezdában a pestis kúton láttuk őt viszont: a legenda szerint a nagy pestisjárvány idején az ebből a kútból ivók nem lettek betegek.

A nap végére rettentő fáradtak és szomjasak lettünk, környezet és pénztárca tudatosan igyekeztünk szomjunkat oltani: be is tértünk a legközelebbi Karstadt-ba, hogy jól bevásároljunk.

Emlékeink szerint Bremenben egy ilyen jól kinéző Karstadtban sikerült Nagydarabomnak 12 éves Eldorado rumot venni, ami még számomra is csábító illattal bír, ami a bonni, kicsike Karstadtunkban nem kapható, ezért természetesen el kellett néznünk a jól felszerelt italosztályra. A jól felszereltséget mutatja, hogy nem csak 12 éves Eldoradót lehetett kapni, hanem Puszta Barack pálinkát is, 13.99€-ért (3.500 Ft).

Volt persze Ungarische Funny Frisch chpis is, kaliforniai piros paprikával a csomagoláson (csak most +40g, mindössze 1.99€-ért, azaz 500 Ft-ért). Ki tudnak kergetni a világból a kaliforniai piros paprikájukkal, a milyen az úgy néz ki, mint a chili, de nem csíp, ez van, tessék azt odarakni.

Persze akkor nem ez lenne a német kedvenc chipse a magyaros ízesítésű, mert mindenki azt gondolná, hogy csíp, és akkor jujj.

Vacsorázni azért inkább betértünk az előző nap már kinézett Suschibárba (all you can eat). Csináltam ám én sok szép fotót az ennivalóról, de az az igazság, hogy annyira nem tetszett.

Volt mangólé, de persze higítva, volt mindenféle érdekes izé, de az utolsó időszakban már nem töltötték fel újra a tálakat (csak azokat az izéket hagyták ott, amik nekem nem izlenek), az itteni ferdeszemű pincérek is tökéletesen alkalmazták a célirányos nézést, amikor képtelen észrevenni, ha valamit akarsz módszert.

Viszont volt szép viráguk, amit most megmutatok nektek is (csak mert - szerintem - nagyon klasszul sikerült a kép).

Szép éjjel Drezda, de még sokkal szebb nappal látni. Mert a Frauenkirche mellett laktunk, az első utunk persze ott vezetett el. Be akartunk menni körülnézni, akkor láttuk, hogy Richard Wagner-től a Parsifal-t fogják adni szept. 9-én. Nosza gyorsan el is döntöttük, hogy az Opera helyett inkább ezt hallgatjuk meg. A jegyvásárlás felé még gyorsan "lekaptuk" a templomot (fél órás photosession). A fekete kövek az eredeti, épen maradt kövek, a sárgásfehérek az újak. Bal oldalt egy komplett szárny (az oltár) megmaradt, de ezen kívül nem sok újrahasznosítható maradt.

Ezen a képen nem látszik, de higgyétek el, hogy a környező épületeket a tizenkilencedik század végére jellemző stílusban építették újra. Sokáig néztük, hogy vajon hogy sikerült ilyen szépen renoválni az épületeket, míg az egyik, újonnan épülőnél láttuk, ahogy egy mesterember a gipszminta alapján készíti el a korhú díszítést.

A napot egyébként azzal töltöttük, hogy az előző este sötétben megnézett épületeket jártuk újra körbe. Be akartunk menni a Grüne Gewölbe-be, de kiderült, hogy oda nem lehet "csak úgy" jegyet venni, a nagy érdeklődésre való tekintettel jó előre meg kell venni. (Másnap végül sikerült: már reggel 9-kor sorba álltunk, hogy délután 3-ra legyen jegyünk...)

Közben persze jól éreztük magunkat, kiültünk az Elba partján a Brühlsche Terrasse-ra, a kávézós teraszra, néztük a turistákat, ahogy fotózzák magukat a szebbnél szebb épületekkel, élveztük a napsütést, a "Dresdener Eierschecke"-t és a mandulalikörrel és konyakkal bolondított Kaffee "Brühlsche Terrasse"-t. Nevettünk, amikor a szomszéd asztalnál egy idős néni az amúgy is szemtelen verebeket néhány morzsával arra bíztatta, hogy az asztalra szálljanak (és elhatároztuk, hogy egy darabot se eszünk az asztalról, még akkor se, ha a komplett süti esne rá).

Lőttünk egy "régi időkből" származó falimozaikot, a kultúrintézmény homlokzatán volt, nekem nagyon tetszett, ahogy az is, hogy nem verték le. Oké, ők sem gondolnak vissza örömmel azokra az időkre, ha a 45 év egészét nézzük, akkor nekik legtöbbször még rosszabb is volt, mint nekünk. Tudjátok, mi voltunk a vidám barakk, mi meg igyekszünk kitörölni mindent, ami akkor volt. Pedig a Szoborpark mekkora egy látványosság!

Mi mindenesetre vettünk egy vezetést a Fraunkirchébe, sőt, a weimari pozitív tapasztalatok hatására egy buszos vezetésre is befizettünk, ami mellé kedvezményesen adtak Semperoper látogatást (szintén vezetéssel).

A Frauenkirchében megtudtuk, hogy a magyar Parlamenthez hasonlóan mészkőből épült. A templom evangélikus vagy protestáns, ezt mindig kevertem (Martin Luther szobra van elötte) és a katolizmusba áttérő fejedelem rendes volt, mert nem erőltette rá a régi vallást a polgárokra. A falakon nem márvány van, hanem festett márvány, izgalmas festési eljárás következtében néz ki úgy, mintha márvány lenne. Ez annak idején az olcsó alternatíva volt a drága olasz márványokra, ma már a szaktudás és a munkásárak mellett olcsóbb az igazi.

A festés érdekessége, hogy elbeszélések és fekete fehér fotók valamint az eredeti tervek alapján próbálták helyrehozni az állapotokat. A barokk időkből ismert templomfestéssel ellentétben ez a templom világos, vidám pasztel színekkel van festve, barátságos hely, ahova az ember nem csak azért tér be, mert fél Istentől, hanem azért is, mert itt jól érzi magát.

Amikor a második világháborúban lebombázták Drezdát, akkor sokan a templom pincéjében húzták meg magukat. Amikor elmúlt a bombázás, és már egy pár napja csönd volt, akkor a drezdaiak kimerészkedtek az óvóhelyről. Harmadnapra, úgy mondják, omlott össze a templom: a hőtől porózussá vált mészkő eddig bírta. Csodával határos, hogy senki sem sérült meg, pedig több százan találtak ott menedéket.

A templom egyébként polgári kezdményezésre épült újjá és nem a nyugatnémet pénzekből (ami a sok nyugatnémet turistát nem csak meghökkentette, de nagyon örültek is neki). Sok drezdaihoz már annyira hozzánőtt a templomrom látványa, hogy kétkedéssel fogadták: jó ötlet-e felépíteni azt, ami egyszer már leromboltattatott. Aztán amikor a romok alatt megtalálták a templom tetején állt keresztett: ami deformálódott kicsit, de nem annyira, ahogy azt elvárható lenne 30 méter zuhanás, robbanások és lángok után, ezt jelnek tekintették és mindenki szívvel-lélekkel támogatta az újjáépítést.

A másik érdekes történet, hogy az oltár építőköveit majdnem teljes egészében megtalálták, alig kellet valamit újra kifaragni. Az oltárnál lévő keresztet az az angol város adományozta - a megbocsájtás jegyében - amelyet a németek lebombáztak, amiért az angolok bosszúból Drezdát bombázták le.

Templomjáros napunkon átmentünk a Hofkirche-be, közben megcsodáltuk a meisseni porcelánból készült, a fejedelmek sorát bemutató házfalat is. Tudom, ezen a képen nem sok látható, de talán érzékelni tudom, hogy nagyon hosszú, van talán 200 méter is, és ez volt az egyetlen módja, hogy egyetlen képre ráférjen az egész. Persze megvettem leporellon, úgy van több, mint 1 méter képet kaptam.

A Hofkirche katolikus szemmel meglepően szerény beésővel rendelkezik, szintén nagyon világos, de nem annyira, mint a Frauenkirche. Minimálisan festett, nem sokban hasonlít a legtöbb katolikus templomra, amit láttam, és talán pont ez az egyszerűsége adja meg a pompáját. Itt is visszaköszönt a "műmárvány" festés, de sokkal decensebben, mint a Frauenkircheben. 

A két templom közül - ha választanom kell - akkor a Frauenkirchét rangsorolnám előbbre. Már kivülröl is vidámabb (az új mészkő színe miatt), és belülröl is sokkal "boldogabb"nak néz ki. A Hofkirche mészkövei feketéllenek, a tetején lévő királyszobrok és vízköpő szobrok is komoran néznek le a mélybe, belül a fehér pedig inkább tűnik komornak a színvidám Frauenkirche után.

Ha már úgyis a környéken jártunk, akkor megnéztük most már nappal is a Semperoper-t (nekem éjjel kivilágítva jobban tetszett), meg átmentünk a Zwingerbe, ami ezzel a felhős háttérrel egyszerűen csodálatos.

Bármennyire is szép volt Weimar, egy ínycsiklandozóan finom pizza után felkerekedtünk és Drezdába mentünk. Az út alatt több gyönyörűséges (nem) panelházat is láttunk, megérkezvén pedig az autópályát elhagyva a Thökölyről (Budapest) ismert macskaköveken folytathattuk utunkat.

A képek nagyíthatóak.

A hotellel azonban iszonyú szerencsénk volt. (Arról nem beszélve, hogy volt DunaTV is, erről fotóm is van, de nem pazarlom rá az értékes felületet.) A térképen a piros buborék a Frauenkirche, attól északra pont egy sarkonyira laktunk. Ha nagyon megerőltettem magam és kihajoltam a tetőtéri konyhaablakon, akkor még rá is láttam a csúcsára. A Google Maps frissességét mutatja, hogy a 2005-ben átadott Frauenkirchét még az építési munkálatok elején mutatja (19 éven keresztül építették).

Ezzel jól bele is csaptam a közepébe. Aki nem ismeri Drezdát, annak el kell mondanom, hogy Drezdát pusztították el a legjobban a második világháború folyamán. A németek egy angol várost szőnyegbombáztak le, az angolok pedig ezért bosszúból fordultak a háború utolsó napjaiban a csak civilek lakta Drezda ellen. Az 1945-ös drezdai szőnyegbombázás bevonult a történelembe, mostanában "csak" 20.000 halottról beszélnek. Ha lenne igazság, akkor az angolokat ezért éppúgy háborús bűnökért állítanák bíróság elé, ahogy a németeket is tették. Persze az amerikaiakat se vonta senki felelősségre Hiroshima és Nagaszaki miatt... (Az indexes linken további képek találhatóak Drezdáról a bombázás után).

A meglepő az, hogy a keletnémet kormánynak nem volt elég pénze arra, hogy a legtöbb történelmi emlékművet helyreállítsa - azaz a nulláról újraépítse, viszont ellentétben a magyar szokással nem is takarította el. Így pl. a Frauenkirche romjai több, mint 40 éven keresztül hevertek az  utcán, barikádok nélkül. Senki sem lopott onnan, senki se vitt haza egy darab követ sem, mementóul, a katasztrófatúrizmus sem létezett. Persze a nagyon értékes dolgokat már az akkori német kormány is kimentette a romok alól, mint pl. a Grüne Gewölbénél, de erről majd ott.

Már sötét volt, mire megérkeztünk, de azért éjszakai sétára indultunk. Szeptember eleje volt, már hűvösödött, de ezen a napon még is elegendő volt a poló, nem volt szükség puloverre a sétán. Elöször persze a Frauenkirchét néztük meg (sajnos az éjszakai felvételem nem sikerült, Nagydarabbal meg még nem sikerült kicserélnünk a képeket), onnan a Hofkirchéhez mentünk.

A bal oldali képen lerombolva, a jobb oldalin - részben a megmaradt kövekből újjáépítve látható a templom. A templom érdekessége, hogy míg Drezda és környéke református vallású volt, addig annakidején egyik fejedelme áttért a katolikus vallásra. A vallásszabadság nevében - ami bizony akkoriban nem volt jellemző a korra - meghagyta a Frauenkirchét reformátusnak, helyette magának saját katolikus templomot emeltetett.

A Hofkirche mellett a híres drezdai Semperoper található (erről is fogok bővebben mesélni), közvetlenül mellette pedig a Zwinger. Az Opera újjáépítését az eredeti tervek alapján 1985-re fejezték be, ekkor kezdődött meg a Hofkirche újjáépítése is. A három épület közül a leghamarabb a Zwingert építették fel, 1963-ra szinte a teljesen befejezték a felújítási munkálatokat.

Bár már eddig is leesett állal vonultam végig a belvároson (nem tettünk meg túl nagy távolságokat), a Zwinger teljesen elvarázsolt. Mint egy mini Versailles, hiszen ez is volt építtetőjének Erős Augusztnak (August der Starke) a célja. Amikor Nagydarab azt mondta, hogy az egyik legszebb német városba megyünk, hittem is, meg nem is, amit mondott. Ahogy egyre újabb csodáját fedte fel a város, úgy szerettem bele mind jobban.

A Zwingertől az Elba felé vettük utunkat. Az Elba egy aranyos kicsi folyó, olyan hosszú, mint amennyi távolságra Bonn van Budapesttől (na jó, alig 40 kilométerrel rövidebb - 1091km hosszú csak), ami néha meglepi az embert. Az újraegyesülés után rengeteg nyugatnémet márka majd euró folyt a keletnémetekhez, egyrészt a keresetek kiegészítésére, másrészt az infrastruktúra fejleztésére, harmadrészt a drezdaihoz hasonló épületek helyreállítására. 2002-ben az Elba minden idők legnagyobb árvízét produkálta,elöntve a helyreállítási munkálatok után nem is sokkal korábban átadott drezdai pályaudvarat is.

A folyó túloldalán August der Starke aranyló szobra fogadott, mutatva, hogy a fejedelem nem csak a Zwingerrel akart a Napkirály méltó utóda lenni, de szobrát is arannyal vonatta be, hogy a naphoz hasonlóan csillogjon. A másik oldalon is voltak szép épületek, de messze nem volt annyira lenyűgöző, mint a belvárosi rész. Még sétáltunk volna, de kezdet hülni a levegő, a cidrizés és megfázást elkerülendő gyorsan hazaindultunk.

Ekkor fényképeztem le a hotelünkkel és a Frauenkirchével szomszédos múzeum ablakát is, ami nagyon megfogott. Elöször azt hittem, valóban ott van egy anya a gyermekével, persze óriások nem léteznek, győzöt a tudatos eszem, de akkor, abban a pillanatban egy percre elhittem. Drezdában voltunk, a németek elvarázsolt városában, amely engem is elvarázsolt.

Azért egy időre még visszatértem a realitások talajára, már érkezésünkkor kinéztem a házunk alatt lévő spanyol éttermet, ahol volt az étlapom a Madridból ismert churros forró csokival.  Meg volt tinto vereno is, de az igazából fröccs volt, nem pedig igazi tinto vereno. A mojito Nagydarabomé, mert ő azt szereti. A szomszéd étteremben latin dallamok voltak, a távolban tücskök húzták a nótát, néha megszólalt egy sirály, galambok burrogtak... kell-e még mondanom, milyen gyönyörű egy este volt ott a teraszon ülve?