Bonni krónikák

Talán mások is járnak abban a cipőben, mint én: külföldön élnek, ott autót is vettek, de három hónapnál sűrűbben járnak Magyarországon, ezért két országban van bejelentett lakhelyük. A szeptember 1-től életbe lépő új törvény értelmében ilyenkor csak kivételes esetben használhatják külföldi rendszámú gépjárművüket magyar földön.

Amennyiben bejelentett munkahelyünk van a külföldi cégnél, úgy - a Magyar Autóklub jogi szolgálata szerint - elegendő a szerződés első oldalának másolata (ahol a nevünk is szerepel) annak bizonyítására, hogy legálisan birtoklunk külföldi rendszámú autót.

Most ne menjünk bele abba, hogy az EU-s szabályozás szerint az autó ott fizet adót, ahol fél év + 1 napot tölt (nem pedig 1-2 napot, hetet), vagy az ártatlanság vélelmébe, ami minden magyar és európai állampolgárt megillett (mert itt végső soron mi bizonyítjuk az ártatlanságukat - lévén a magyar rendőrség nem tudja bizonyítani, hogy az autóm fél év + 1 napot, vagy annál hosszabb időt tölt a határon belül). Abba se, hogy érzésem és utolsó infóim szerint ez a törvény nem csak az EU-s irányelvekkel és aláírt szerződésekkel ellentétes, de valószínűleg a magyar joggal is. Erre ott vannak a jogászok, majd ők megharcolják Brüsszelben ezt harcot.

Mivel múltkor morogtam, úgy illik, hogy most elmeséljem csodás Magyarországra érkezésem történetét.

Mostanában csomag nélkül repülök, ennek külön története van, amit még per pillanat nem kötnék a tisztelt nagyérdemű orrára. Ez ugyebár számos előnnyel jár, úgymint Kölnben nem kell sorba állni, csak az automatából jegyet húzok, Budapesten nem kell csomagra várni egy percet sem. Mivel Budapesten nincs automata, ezért webchekinelek nyomtatott oldallal, de lehet egyszer kipróbálom a mobilos checkint is, Kölnben pedig ismét seperc alatt hagyom el a repteret.

No tehát a sztori alapja az, hogy az én villámgyors érkezésemet lassította a tény, hogy elő kellett halásznom a Minibusz jegyemet, s miközben így teszek, hallom ám, hogy a kerületben lévő utcába szólítják az utast. Nosza sprintelek, hogy szeretnék ám én is beférni, ha lehet, s lehetett. Felírták a sofőr listájára a címet, másodikként ki is raktak szerencsésen. Talán háromnegyed óra se telt el repcsiből kiszállás és a hazaérkezés között, ennyire max. taxival vagyok gyors.

Hab a tortán, hogy a sofőr megismert, néhány dologra még emlékezett is.

Hiába no, kicsi a világ vagy mi a szösz.

27-én lesz 6 éve, hogy elkezdtem bonni munka miatt repkedni. A reptérre Minibusszal megyek, mert alapvetően megbízható, olcsóbb, mint a taxi, valamint nem kell az átszállásoknál emelgetni a bőröndöt. Sőt, átszállni se kell. Alapvetően elégedett vagyok velük.

6 év alatt egyszer késtek fél óránál nagyobb időt, akkor sűrűn bocsánatokat kértek, ugye a forgalom. Mivel időben kiértem, nem is volt ezzel baj. 6 év alatt egyszer éreztem úgy, hogy életveszélyesen vezet az egyik sofőr: a Karinthy útról fordult ki a Petőfi híd irányába - ez egy elég forgalmas kereszteződés - miután a lámpa pirosra váltott. Mindezen túl még átugratott a villamos síneket elválasztó buckán is, akkor ez tette be a kaput. 6 év alatt párszor előfordult, hogy mogorva volt a sofőr, mert vagy késtem 5 percet (a busz ott lesz pl. 40-50 között, én lementem 45-kor), vagy csak simán bal lábbal kelt fel.

Általában késni szoktak, 5-10 perceket, de néha korábban is jöttek. Ma is ilyen volt. A busz 6:50-re jött, 6:35-kor felszól a kaputelefonon, hogy neki 50-re vannak Bartók Béla úti címei és kapkodjak. Már azt se értem, hogy adhatnak ki több címet egy időpontra, amit ugye képtelenség teljesíteni. De mert felszólt, kapkodni kezdtem, ami visszájára sült el és csak 6:55-re értem le.

Aztán az idős utas is kioktat, hogy mikor és hogyan pakoljak, amikor még csomagom sincs. Mert ugye nem utazok 6 éve, nem repültem eddig cirka 240 alkalommal (egy iránnyal számolva, oda-vissza ennek a fele, ha átlag kéthetenkénti reppenést számolok mínusz kocsikázás, mínusz ha ritkábban megyek valamiért). Mert én vagyok a hibás, ha negyed órával az időpont előtt nem vagyok menetkész.

Ja, nem mentünk a Bartók Bélára, nem tudom leadta-e a címeket másik kocsinak vagy csak kamuzott. És rekord 20 perc alatt kiértünk a reggeli forgalomban a Ferihegy 1-re.

 

A vásárlás

A szombatot bútoráruházban töltöttük, nézelődtünk, válogattunk, aztán a benyomásoktól fáradtan hazamentünk. Én szívem szerint másnap visszamentem volna, de ...

De itt a Rábától nyugatra nem divat a vasárnapi nyitva tartás. Sőt, ha már itt tartunk, az éjszakai sem. Amikor először kijöttem Németországba, akkor szombatonként is csak délig voltak nyitva a boltok. Ez azóta "finomodott", most már szombaton is lehet néhol este 8-ig vásárolni. Meg aztán vannak a "kisboltok", amolyan trafik félék, ahol rágcsát, üdítőt és hasonlókat akár éjjel 11-ig is lehet vásárolni, ez itt a királyság. Vasárnapra, éjjelre ott a benzinkút - már ha nyitva van, mert néhol az is bezár.

Persze lehet erre mondani, hogy sem az éjjel, sem a vasárnap nem arra van, hogy akkor dolgozzunk, node erre mondta a srác, akitől vettem a Seatomat, hogy neki pl. minden héten hat napot kell dolgoznia, s ha már itt tartunk, szívesebben dolgozna vasárnap, mint szombaton, mert akkor nem egy fél délutánja maradna ügyek elintézésére és a bevásárlásra.

Apropó autó, szombat délben legkésőbb 2-kor bezárnak a márkakereskedések meg a használt autó árusok - szóval ha valaki autót akar venni, tessék korán felkelni.

Mottó:

Egy csomó nyűgös embert látok otthon, akik szerint Magyarország béna hely, ahonnan elvágynak vagy egyszerűen Abszurdisztánnak nevezik. Ezért egy olyan sorozatba kezdek, amiben egyes szubjektíven kiválasztott eseményeket, dolgokat, összehasonlítok a magyar valósággal. Az összehasonlításban különös módon azok a dolgok fognak szerepelni, amik nem rosszabbak Magyarországon, mint máshol.

Egy csomó nyűgös embert látok otthon, akik szerint Magyarország béna hely, ahonnan elvágynak vagy egyszerűen Abszurdisztánnak nevezik. Ezért egy olyan sorozatba kezdek, amiben egyes szubjektíven kiválasztott eseményeket, dolgokat, összehasonlítok a magyar valósággal. Az összehasonlításban különös módon azok a dolgok fognak szerepelni, amik nem rosszabbak Magyarországon, mint máshol.

Az autópálya

Barátosném mondta, hogy szar az M1-es. Ehhez képest azt kell mondjam, hogy:

1. Az M1-es összehasonlítva az A8-cal (Ausztia) és az A3-mal (Németo) rohadt jó minőségű.
   1. persze van építkezés, de az van kint is, méghozzá a kilométerekhez hasonlítva sokkal több
   2. néhol göröngyös az út, ahol a kamionok fékeznek, viszont Németo-ban azt hittem letértem a pályáról, mert úgy rángatott az út - ráadásul tele van "Spurinnen" (rossz minőségű út) táblákkal és emiatt hosszú 80kmh-s lassításokkal
   3. a német pályán folyamatosan jelen voltak a cirka 2cm mély felfagyások - néhol méteres átmérőjű kátyuk.
2. Mind az osztrákok, mind a németek szívesen ragadnak bent a balos sávban akadályozva ezzel a gyorsan haladást, miközben a tőle jobbra lévő sáv(ok) üresek.
3. Sokkal több bunkó van kint, mint a Magyarországon. Konkrétan a szerda koradélutáni órákban a Magyarországra eső 160 km-en senki se akart letolni a pályáról, míg Ausztriában németek és osztrákok is levillogtak, holott mondjuk ott is csak 130-cal lehetne menni. Persze én voltam a hibás, volt pofám leelőzni a 80-nal közlekedő kamiont ... Cserébe a szombat esti magyar autopályán is csak a német, osztrák és a román rendszámú autók akartak letolni, pedig voltak magyarok is még úton. Külön élvezet, amikor a lökhárítódtól érzésre -5cm-re tartják a 130-140-es sebességet és várják, hogy a kamionsor végére érj.
4. A ráadás: A német és osztrák szakasz tele van az út viaduktokkal. Ennek több oka van: egyrészt települések vannak az autópályák alatt, másrészt megművelt területek, harmadrészt nem kell gyorsítani annyit. Persze lehetett volna a több kilometeres viadukt helyett lemenni a völgybe meg fel...

 

Két hete ültettem el a fehér húsú őszibarackot a kertünkben, s amikor szombaton megnéztem a kis fácskát, már kezdet szépen virágozni. Barack még pár évig nem lesz rajta, de ez a büszkeségemet nem csökkentette.

Kertész leszek, fát nevelek,
kelo nappal én is kelek,
nem törodök semmi mással,
csak a beojtott virággal...

Direkt úgy izzítottam a hétvégi hazajövetelt, hogy tudjak szavazni menni, ezért még hajlandó voltam a húsvéti itthonlétet is kihagyni - a kettő ugyanis nem megy, ennek számos oka van, többek között anyagi. Mert hetente azért mégse repkedek, a fene egye meg.

Szóval direkt hazajöttem, és amúgy minden szuper volt, egészen a mai napig.

Azt már éreztem, hogy kerülget a nyű, mert ott volt a taknyos kiskölök, meg az én torkom is el kezdett fájni, de arra nem gondoltam volna, hogy én ma reggel 11 magasságában ágyba bújok. Mert bújtam, mivel ülni nem tudtam. És időnként - bár olvasgattam, Rejtőt a MEK-ből - elszunyókáltam. Ez totál nincs rendjén, abnormális ahogy van (mármint a szunyokálás), de gondoltam a két heti kialvatlanságot pótlom. A szédülés gyanús volt, de azt is erre írtam, vagy valami vérnyomás ingadozásra, mert az jó kifogás.

Aztán jött a nagy fehér porcelánisten meg az imádság, megmértem a lázam ilyen elektromos vacakkal. Ez az izé "normál" üzemi állapotomban, hogy 35-35,5 fok közötti értéket szok mutatni - ami ugyan megmagyarázza, hogy miért hideg a kezem a legnagyobb hőségben is - most meg 37,1. Pont 1. Hogy a nyavaja törné ki, most tehát itt rohadok mindenféle jobb programok és ételek híjján. Számolgattam, ez legalább 38 fokos lázat jelent, ha nem 38,5-öt, kiindulva a normál üzemi hőmérsékletem és a higanyos lázmérő érték eltéréséből.

A szavazásról meg annyit, hogy vélemény van, meg mennék is, de lázzal nem megyek, kapják be. Ha ezen az egy szavazaton múlik a döntés, akkor kardomba dőlök, de közben üzenem az el nem ment nembeteg* szavazóknak, hogy ez sokkal inkább az ő hibájuk.

* nem beteg, Magyarországon élő, amúgy szavazásra elmenni képes, tudó magyar állampolgárok

Helyszín: Tesco parkoló

Szereplők: anyám, egy korombeli nő, egy kisded, jómagam.

Nagybevásárlásunk bepakolását egy 30-as nő - ápolt, tiszta, jó állapotú ruhák, jó állapotú babakocsi - zavarja meg:

- Ne haragudjanak, hogy zavarok, tudnának segíteni? - hangja sírós és elcsuklik, rajtam keresztül rohan jó pár negatív kép: talán kirabolták, megtámadták, elveszett, elszaladt, ki tudja mi történt.

- Egy kis ételt kérnék a gyereknek, ha tudnak valamit adni ... - már szinte sír, én pedig majdnem vele. Nem is gondolkozom, ott van a zacskó tetején fél kiló kenyér, nyúlok érte és adom.

- Esetleg egy kis tejterméket a gyereknek ... - vettünk egy liter tejet is, már nyúlok érte és adom.  Köszöni, hálálkodik, én meg nem is emlékszem már, hogy miket mond, ő bedobja a gyerekkocsi aljába a liter tejet, a magvas kenyeret, én pedig még belenézek a kocsiba: ott alszik egy édes kisgyerek, ki még mit sem tud a körülötte folyó világból.

Én már nem nézek rá, félek, hogy túl közel kerül hozzám, hogy felelősséget érzek, igen félek tőle, félek megkérdezni, hogy mi történt, tudok-e még másban segíteni. Ő pedig inkább megy tovább, megy egy másik autóhoz, ahol mások pakolnak finom ételeket a csomagtartóba.

Adtam, mert nem pénzt kért, pláne nem követelt, nem akarta a 100-asért cserébe elvinni a kocsim a 10 lépésre lévő gyűjtőbe, hanem enni kért. Ételt. Nem magának, a gyereknek.

Kibaszott rohanás! (gus)

Megvettük Magyarország legszebb fáját, még éppen hóval borítva találtunk rá és elképzeltük a fehér karácsonyt (hogy aztán Holle anyó jól megtréfáljon minket és ne rázza meg még egyszer azt a nagy dunyhát).

Felállítottuk - anélkül, hogy kellett volna vele bármit is csinálni. Se faragni nem kellett, se hozzáadni, egyenesen állt, mint a cövek.

Feldíszítettük - közben elfogyott pár szem szaloncukor (idén marcipános és mogyorós a menő) és "összetört" pár habcsók.

Elkészült a karácsonyi halászlé: pontyszeletekkel. A rántott ponty krumplipürével és krumplisalátával még készülőben, mert ennyit egyszerre nem tudunk enni. Ha megettük, akkor lesz bejgli is ajándékokkal.

A kis hangszórókból pedig dél óta ontanak karácsonyi hangulatot mindazok, akiktől karácsonyi cd-ket vettem az elmúlt években.

Az expat, ha haza látogat, másképp nézi a várost, mint az, aki otthonának mondja.

Én pl.  rendszeresen meglepődöm a magyar rendszámú autók sokaságán, persze mire a Kökire érünk a busszal, addigra tudatosul bennem, hogy miért is. Aztán meglepődöm azon is, hogy mennyit haladt egy építkezés, amióta utoljára láttam. Pedig ez nálam maximum 2-3 hetet jelent. Szeretem látni a renovált házakat, meg a kilenckerből azt a részt, amit parkosítottak és felújítottak. És igen, érzek valamiféle csodálatot, örömöt, amikor meglátom a kedvenc épületemet, a budavári palotát.

Kivételesen már kedden hazarepültem, szerdára pedig szabit vettem ki. Unokanővérem jött haza Amerikából (és ment csütörtökön haza Amerikába), ő vett fel a reptéren is. A Petőfi hídon mentünk át Pestről Budára, megcsodáltuk a Szabadsághidat (és ő egyből megértette, hogy a középső sötétség az feature és nem bug - nem kérdezősködött sokat, nem akart magyarázatot, hogy "miért?"), a Szabadságszobrot, a budavári palotát, a Halászbástyát, s a háttérben még jól láttuk a Lánchidat is.

Este hotelba mentünk, mert így magunk lehettünk, függetlenek és turisták. Este még elvillamosoztunk az új Combinókkal az Oktogonig. Oké, nem rush-hourban teszteltük. Nekünk kényelmes volt, kellemesen fújta a légkondit, azt kell mondjam, hogy mi pöpecül éreztük rajta magunkat.

A Liszt Ferenc téren kerestünk egy szimpatikus, kiülős helyet (lehet inkább a Szódába kellett volna menni?) - volt finom Mojito, rengeteg moszkító, akarom mondani szunyog. És hiába írták ki, hogy minden nap 2-ig nyitva vannak, már 12-kor hozták a számlát. És volt benne szerviz díj, mégis elfogadták a borravalót. Nem tudom melyikben voltam, nem akarom egy esetleges jó lokálnak a rossz hírét kelteni, ezért inkább nem nevezem meg, de legközelebb egy másikba megyek.

Aztán szépen lassan hazasétáltunk a hotelünkhöz, útba ejtve a  Deák teret, megnézve az ifjúságot a Gödörben, elsétáltunk a Múzeum Kávézó és a Nemzeti Múzeum előtt, az építkezést kikerülve inkább megmutattam a Központi Szabó Ervin könyvtárat, ami egy csodás palotában lakik. Onnan pedig már nem is laktunk olyan messze. Kell-e mondanom, hogy ennyi ital és séta után nem kellett mesét hallgatnunk az elalváshoz?

Reggel kis vargabetűvel kezdtünk neki a napi programunknak, ami az alábbiból állt:

• Lionban nemzeti mezt venni - mert fogyóeszköz, ha másnak is megtetszik 
• A Váci utcából nyiló kedvenc népművészeti boltunkban keszkenőt nézni (és ha már ott vagyunk, akkor minden mást, ami gyönyörű - unokanővérem azonnal, én vasárnap vásároltam be)
• terven kívül a Vörösmarty téren kiülni a Boom&Brass terszára. Bajai halászlét, kakaslevest enni, házi limonádét^* inni, londoni szendvicset és lecsós valamit enni csípős kolbásszal
• Ruszwurmban krémest enni (valaki mondja meg a kiszolgálóknak, hogy a kommunizmusnak vége. A krémesük ettől függetlenül isteni.)
• Találkozni azzal, akivel találkozni akartunk
• Kéhli étteremben velőscsontos levest enni (velőt friss pirítósra kenni, előtte jól megfokhagymázni, nem gondolva az este folytatására), utána még valamit, rosszul lenni a sok finom ételtől, közben a cigányzenészeket hallgatni, ahogy azt játsszák, hogy "Jöjjön ki Óbudára, egy túróscsuszára" és arra gondolni, hogy a túróscsusza jó lenne, de már nem fér sehova
• Gödörben Váczi Eszter koncertre menni
• Éjfélkor Tescotúrán 6 csomag túrórudit, egy csomó magyar filmet, zenét, pirospaprikát vásárolni
• Hajnalban pakolni, aztán másnap korán kelni, Marika néni kávézójában végre finom kávét inni, repülőt gyorsan elérni
  

Volt, amit kihagytunk, de mindent nem lehet.

A fenti felsorolásból is látszik, hogy miért jó expatként hazajönni: imádhatsz és élvezhetsz mindent, ami szép és magyar. Mert amíg otthon voltam, hiába a zeneiskola 7 éve töménytelen népzenével, nem igazán dúdoltam volna egy étteremben, hogy "Erdő, erdő, de magos a teteje..." és nem is kértem volna szülinapomra népművészeti blúzt, és nem csábultam volna el a magyar válogatott mezére (tavaly, amikor az Olimpiára szurkoltam - idén sikerült visszafognom magam).

Sőt, büntetlenül lehet büszke magyarságomra, anélkül, hogy bárki is "nagymagyarnak" vagy hasonlónak tekintene. Kicsit még rá kell játszani az akcentusra, és máris mindenki tisztában van vele, hogy hazajöttem megnézni a gyökereimet.

^*házi limonádé: Nagydarabom szülinapi ajándékában (Használati útmutató Budapesthez, Magyarországhoz) szerepel, hogy mindenhol próbáljuk ki. Ez volt az első, és a legjobb (összesen négyet próbáltam, de még tesztelni fogok egy párat).

Az új Soproni reklámja főműsoridőben súlykolja az emberek fejébe, hogy miért jó Magyarországon élni. Kicsit patetikus, de nézzetek meg egy amcsi reklámot és máris nem az! Magyar vagyok, szeretem az országot akkor is, amikor expatként élek itt Bonnban. Szeretem a magyar nyelvet és utálom, ha összekeverik Budapestet Bukaresttel. Nem iszom sört, de most meginnék egy Sopronit, hogy mutassam hovatartozásom.

És ez azért nem mindegy, mert az amúgy is hipernegatív magyarra ebben a béka segge alatt levő gazdasági és politikai helyzetben igen is ráfér az, hogy egy kicsit azzal foglalkozzon, hogy jó dolgokra gondol. És tenni a közmorál javításáért, amikor egy márka értéket közvetít, igen is jó dolog.

_original

A filmért és cikkért köszönet Originálnak, olvassátok el a bejegyzésének többi részét is - mert érdemes. 

Nem tudtam szó nélkül elmenni az Origó "A 93-astól a gyorsparkolóig - így juthatunk Ferihegyre" cikke mellett. Pedig mennyivel jobban tenném, ha befejezném végre a drezdai utat :)

Az 1-es terminálról (én Germanwing-szel járok, az oda landol) legtöbbször a Minubusszal járok haza, de ami fontosabb, mindig Minibusszal megyek a terminálra. És most már neten is meg lehet rendelni! Kényelmes, gyors, relative olcsó. A BKV-t nem nevezném alternatívának, vagy kétszer kell átszállnom vagy háromszor, közben lépcsőznöm a nehéz böröndömmel. Ráadásul amit megspórolok pénzben, azt elvesztem időben - 2-3x ideig kell úton lennem. 

Volt rá példa, hogy Zóna taxival mentem haza.  Egyszer majdnem fel is jelentettem az egyiket, de többnyire korrekt sofőrökkel találkoztam.

A fuvarok során a taxióra is használatban van, s amennyiben a taxióra alacsonyabb viteldíjat mutat, az utasnak csak azt kell kifizetnie.

Lehet, hogy ez az elmélet, de gyakorlatban még sose tapasztaltam, hogy valóban bekapcsolták a taxiórát és sose mondták, hogy kevesebbet kell fizetnem.

 

Fura egy minibuszossal utaztam ma együtt. Már az útvonal megtervezése volt számomra teljesen érthető, de amikor a forgalomtól frusztráltan újabb és újabb piros lámpákat hagyott figyelmen kívül, majd ráment a villamos sínekre is (a félgömb elválasztón keresztül, teljes sebességgel), akkor igazán örültem annak, hogy az új buszokon van biztonsági őv.

Ma további KRESZ szabályokról értesültem. Függetlenül attól, hogy a házunk előtt szokásjogként alakult ki a parkolás rendje - azaz nem csak az úton, hanem a járda és az úttest közötti murvázott sávra felállva állnak az autóval egyre csak gyarapodó lakosok, 7 év után rá kellett jönnöm, hogy ezt így nem szabad.

Először is, az autók nem állhatnak két sorban. Márpedig nálunk a szokásjog két soros parkolásként is definiálható. Másodszor, mivel direkte nincs engedélyezve, hogy a járdára álljak - ámbár a murvás rész "zöldterületnek" számít, viszont a járdaszegélyen túl, azaz a járdához tartozóan van, ezért nem állhatok a járdára. (Oké, a kerekem rálóg a járdára, lehet ez volt a baj).

Én meg kaptam a figyelmeztetést - szerencsére nem egyből a büntetést. Megkértem egy barátomat, ő ma este eláll az autóval (biztos amit biztos, úgy időzítem ezt a bejegyzést, hogy utána jelenjen meg). 

Akit jobban érdekel, a KRESZ-nél nézze meg a 40§ és 41§.

Végül pedig csókoltatom a közös képviselőt, hogy felhívta a közterületiseket, akik úgy tűnik az elmúlt 7 évben felénk se néztek. Mert ha nem hívta volna őket fel, akkor sem bejegyzés nem született volna, sem pedig arrébb parkolnom nem kellene.

Amikor régen Böblingenben éltem, akkor nagyon szerettem a Real-ban bevásárolni. Tiszta volt, világos (sok fény volt), klassz árujuk volt és a korábbról ismert márkákat is viszontláttam. Nyár végi kiárusításon tucatjával vett pólóimat a mai napig hordom. Az ételeket is úgy pakolták, hogy összevásároltam mindent, mert mindig megjött az étvágyam - még akkor is, ha a hotelben nem volt lehetőség főzni.

Aztán Bonnba jöttem és megváltozott minden. Találtam Kaufhofot, amit még Münchenben szerettem meg - de itt sokkal kisebb volt és valamiért sokkal drágábbnak is tűnt. A bonni Plussz a magyar Profihoz hasonlított - még ha éhes is voltam, elment az étvágyam, pedig közel volt, olcsó is, tehát nem okozott problémát a bevásárlás.

Kolléganőm tanácsára kezdtem el a cég melletti Aldiba járni (és mert ott vásároltunk be a céges reggelikhez is). Először furcsa volt, hogy eme helyett nem leltem (meeek) meg a megszokott márkákat. Pontosabban semmilyen, reklámból ismert terméket nem láttam. Ráadásul nem is nagyon  polcok voltak, hanem a kartonból árulták a termékeket. Az első benyomásomlerombolta minden illúziómat - itt nem fogok úgy vásárolni, mint a Real-ban. 

Később változott a véleményem a boltról. Elkezdtem lelkesen várni (heti két alkalommal) az akcióikat. Elkövettem az első nagyobb bevásárlásomat (egy áramfejlesztő), aztán a másodikat (egy cross trainer). Megszerettem a boltot. Amikor áprilisban megnyitottak, akkor pedig nagyon lelkesen elkezdtem őket keresni.

Sajnos a budaörsi boltot nem ott találtuk, ahol kerestük. Én azt hittem, hogy a Tesco / Auchan környékére teszik, ehelyett a Metrotól nem messze kapott szép Aldis épületet.

Az első bevásárlás kellemes eredménnyel zárult: a németeknél megszokott forma, nagyjából a német tartalom is - ámbár van magyar téliszalámi, kolbász, tokaji aszú. Nincs viszont német felvágott, van viszont német sajt (zöldborssal ízesített camambert - a kedvencem).

Azt nem tudom, hogy a magyaroknak mennyire fog tetszeni, hogy nem lesznek reklámból ismert márkák. Meg merik-e kockáztatni az ismeretlen termékeket, mert olcsó? Olyan ez, mint ha csak Tesco gazdaságos terméket vennénk. Nem rosszak azok se, de meg kell szokni, hogy nem X, a tévéből ismert márkát veszünk. Azt se tudom, mennyire fogják megszokni, hogy itt a kasszánál a pénztárosok gyorsak. Felrakod a szallagra, és dobálod be a kosaradba a vonalkóddal megolvasott terméket. Nincs zacsizás, kosarazás, iderakom, odarakom. Tempó van. 

A rendszeres írás jegyében - ami igazán nem volt jellemző rám az utóbbi időben - azon filoztam (így hajnali egykor), hogy miről írjak. Eszembe jutott, hogy mennyire unalmas arról írni, hogy ma hány órán át álltam a dugóban, mert olyan rendezvények lesznek, amikről nem tudtam, és erről persze eszembe jutott a BKV sztrájk.

Azért jutott eszembe, mert a március 7-én elkezdődött berlini közlekedési vállalatnál lévő sztrájknak múlt hét végén vége lett. Közel két hónap útán. És azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon mi történne Budapesten, ha már egy egynapos sztrájktól is megáll az élet, ha néhány rendezvénytől bedugulnak az utak? 

Később villamossal mentem, ahol a jegyeladó autómata elnyelte a pénzem (de jegyet nem adott), ezért jegy nélkül utaztam a villamoson (pedig kifizettem a jegyet), a villamos viszont szép volt, új és tiszta.

Még nem minden működik, de már kezdünk hasonlítani a nyugatra. 

Lassan 6 éve élek külföldön. Elég sűrűn - két hetente - látogatok haza, mégis lassan olyanná válok, mint az unokahugát ritkán látogató nagynéni. A mindennapi problémákat csak az interneten keresztül élem meg, a változások viszont akár két hét alatt is látványosak lehetnek.

Elolvasom »

Az egy hetes vendéglátás rendelkezett néhány fix ponttal: Szilvásvárad, Hortobágy, Budapest. Utóbbira volt a legtöbb időnk. Hortobágy azért került a listára, mert M 21 évvel ezelőtt ott lovagolt végig (még a Wende, a fordulat előtt - itthon-otthon rendszerváltásként emlegetik), csupa szép emlékét szerette volna felidézni.

Elolvasom »

Szilvásváradról Aggtelekre mentünk tovább, Aggteleken pedig a Baradla Szállóban szálltunk meg a Baradla barlang közvetlen bejáratánál. Ahogy elnéztem a hiányzó kulcsokat, nem nagyon volt más vendég, ami nekünk lényegesen kevésbé okozott gondot, mint a szállónak.

Elolvasom »

Szeretek idegenvezetőt játszani ismerőseim, barátaim mellett Magyarországon. Egyfelől mindnek van valami speciális érdeklődési köre van, amiről tőlem vár újabb információt. Másfelől pedig teljesen másképp csodálkoznak rá a minket körülvevő világra. Bremeni barátaink például ló-örültek. Nem csoda két olyan csodás paripa társaságában, mint Sam és Sando ( Kalandozasok kora avagy a II. fejezet). A leghőbb vágyuk az volt, hogy elmenjenek Szilvásváradra, ahol világhírű lipicai ménes van.

Elolvasom »