Csütörtökön szomorú eseményre voltam hivatalos: Nagydarabom nagybátyja tragikus hirtelenséggel távozott el. Miközben én anyámmal a holland nyaralásunkat terveztem, őt az anyja a családi tragédiáról értesítette.
Két éve vagyunk együtt, természetes volt tehát, hogy felajánlottam, elkísérem a temetésre. Sose gondoltam volna, hogy igent fog mondani. Elvégre nem is ismertem a nagybátyját. Muszáj volt megkérdeznem, pedig utálom a temetéseket.
Az első temetésen, ahol voltam, rosszul lettem, egyik kedvenc tanáromat temették az általános iskolából. Buszbaleset Ausztriában, ha egy sorral arrébb ül, túléli. A második temetésen a nagymamámtól kellett búcsúznunk. Nehezen dolgoztam fel a halálát, azóta a temetőbe se szívesen járok ki. Nem kell a temető ahhoz, hogy arra gondolhassak, akit szeretek, és akit már úgyse láthatok többet. Most pedig itt volt a harmadik temetés.
Bevallom, féltem. A haláltól, a gyásztól, a gyászolóktól. Hogy viselkedjek? Gyászoljam az ismeretlent? Fogok-e sírni? Biztosan - gondoltam - én még a Négy esküvő egy temetésen is sírtam, amikor az öreg meghalt. Baj-e ha sírok? És ha mégse fogok sírni? Haragudni fognak-e rám?
Nem volt időm sokat gondolkodni. Csütörtök hajnalban autóba ültünk, irány Nagydarabom és anyjának szülővárosa. 3 és fél órát vezetett, plusz az a fél óra, amíg kávét és bockwurstot reggeliztünk. Folyamatosan esett az eső, mintegy ráhangolva minket a napra. Pedig ha tudta volna mi lesz ezután, nem esett volna annyit!
Először az apjával és az egyik nagybátyjával találkoztunk. Az apja eléggé zavarban volt, úgy mutatott be, mint egy ismerőst. Nagydarabom fakó hangon javított: "a barátnőm".
Az anyja vidáman fogadott minket, ami teljesen meglepett. Amikor nagymamám meghalt, én mást se csináltam, csak bőgtem. Aztán átölelt, kicsit jobban megszorított, mint szokott, és könnyes szemmel azt mondta: "Nincs már kisöcsém".
Kész voltam. Szemem könnyekben, agyam lázasan dolgozott: mi a csudát mondhatok erre? Van erre egyáltalán jó válasz?
A temetés nem is igazi temetés volt. Inkább csak búcsúztató. Egy temetkezési vállalkozónál volt, egy nagyon szépen berendezett teremben. A falakat halvány sárgára festették, a falakon piros és narancssárga színekben domináló festmények. Piros székek. Szinte barátságos hely, semmi sem emlékeztetett az elmúlásra.
Középen állt a koporsó (zárt), amiben majd elhamvasztják. Egy fénykép, sok virág és gyertya. Egy Steiff kiskutya, amit 6 éves korában kapott a nővérétől, Nagydarabom anyjától.
Négyen voltak testvérek, 3 fiú, 1 lány. Most már csak hárman vannak. Az egyik fiútestvér tartotta a gyászbeszédet. Nem volt szokványos. Volt, hogy mosolyogtunk, volt, hogy szélesen derültünk. És igen, sírtam is. Sírtam, amikor szóba került a kutyus, amikor arról beszélt, hogy mennyire fáj az öcs elvesztése, a legifjabb fiúé. Mozart alatt még tartottam magam, de amikor Andrea Boccelitől felcsendült a Time to say goodbye, akkor megint a zsebkendő után kellett nyúlnom.
Nagydarabom jól tartotta magát, de ő se tudta megállni, hogy ne eredjen el a könnye. A családtagok mindegyike sűrűn dörzsölgette szemét, mintha valami gonosz manó újra és újra homokot fújna bele.
Nem volt vallásos szertartás, egyikük se nagy templomba járó. Azért a végén, a lelki üdvéért, a mi lelkünk üdvéért elmormoltuk közösen a Miatyánkot. Ők németül, én inkább magyarul.
A temetkezési vállalkozónál volt egy kis helység is, ahol le lehetett ülni, meginni egy kávét, elbeszélgetni, emlékeket feleleveníteni. Mire átértünk oda - nem volt messze, alig pár lépés, mégis, mintha egy másik országba érkeztünk volna meg - már nem volt olyan komor a hangulat. Mire megettük az első szendvicset, addigra előkerültek a büszke nagyszülők fotói az unokákról.
Bár szomorú esemény miatt gyűltek össze, a családtagok közül többen régóta nem látták egymást. Sokáig beszélgettek - én inkább csak a kávét és a szendvicset tömtem magamba, igyekeztem észrevétlen maradni, nem teljesen sikerült.
Az este a három testvér, férjestül, feleségestől és a megjelenő gyerekekkel együtt (Nagydarabom egyik unokaöccse is eljött) átmentünk a hotel melletti kínai étterembe. Egész sokáig ott voltunk, annak ellenére, hogy előttünk állt még egy hosszú út, jó volt a hangulat, aranyos történeteket meséltek, régi sztorikat melegítettek fel - nekem mind új volt. Connie, a fiatalabbik nagybácsi, túl a harmadik hefeweizenén (bajor étkezést tartott), vidáman azt mondta: Örülök, hogy itt vagy és egy új taggal gyarapodott a család". Bár viccet csináltam belőle (mert hát azt is lehet érteni, hogy én már a családhoz tartozom, kvázi házasok vagyunk), írtó jól esett. Ahogy jól esett az is, hogy Nagydarabom hazafelé azt mondta: "mindenki nagyon megkedvelt téged".
Amikor indulnunk kellett és elbúcsúztunk egymástól, már szinte semmi sem emlékeztetett arra, hogy egy temetésre jöttünk, csak a gyász színei.
Hogyha meghalok, ne tovább, ne gyászolj,
Csak míg hallod a zord harang szavát,
Mely széthírleli, hogy e rút világból
Legrútabb férgek közé szöktem át;
Sőt, ha versem olvasod, ne idézd
Írója kezét: szívem úgy szeret,
Hogy édes agyadnak a feledést
Kívánja sajgó emlékem helyett.
Vagy ha (mégis) látod írásomat,
Mikor engem a föld már elkever,
Ne mond ki szegény nevemet se: hadd
Haljon szerelmed halálommal el;
Mert a bölcs világ átlát szíveden,
S bár meghaltam, gúnyolni fog velem.
Shakespeare: 71. szonett
