Bonni krónikák

Totál véletlenül botlottunk bele a Rajna menti régiségpiacba, ami épp a Münsterplatz-Friedensplatz közötti területen került megrendezésre.

A piacon 99%-ban tényleg régiségek vannak, aki az ilyet szereti (s épp erre jár, amikor megrendezik), annak igenis érdemes elmennie. A mi 14:00 órára tervezett Wheier's Eck-beli ebédünkből is vacsora lett, annyit nézelődtünk.

A meglepetésekhez tartozik a számos herendi porcelán. Főleg Viktória és Apponyi dekort lehetett látni, főleg kosarat, de volt két komplett kávéskészlet is, az egyik cirka 1916-ból (a márkajelzés alapján lehet beazonosítani), 9 főre 850 euróért, a másik 6 személyes volt, dúsabb mintával, sütis tálkával 900 euróért.

A herendit árulók többsége tudta, hogy az herendi és értékes, bár árképzésben elég nagy különbségek voltak. Sok helyen felhívták a figyelmet arra, hogy ez drága porcelán és nem hamisítják (annyit), mint a meissenit.

Mivel én mindkét gyárban voltam látogatáson, ehhez annyit hozzá kell tennem, hogy míg Herenden 100€ alatt hatalmas kínálat van ajándéktárgyból, addig Meissenben egy darab aranyrögöt tudtunk venni, minden más jóval 100€ fölött volt.

A nap nagy meglepetése egy német (osztrák) rézkarc volt, Buda vár (Festung Ofen) bevétele 1849 május 24-én, amit csak azért nem vettem meg, mert 60€ volt, nálam meg nem volt annyi pénz.

Egy másik nagy meglepetés az a hollóházi Szász Endre tál volt, amit megvettem, bár mint végül kiderült, ennyi pénzért a boltban is meg lehet venni. Az eladó

Tanulság: mielőtt vásárol az ember, legyen tisztában az árakkal.

Két hete ültettem el a fehér húsú őszibarackot a kertünkben, s amikor szombaton megnéztem a kis fácskát, már kezdet szépen virágozni. Barack még pár évig nem lesz rajta, de ez a büszkeségemet nem csökkentette.

Kertész leszek, fát nevelek,
kelo nappal én is kelek,
nem törodök semmi mással,
csak a beojtott virággal...

Helyszín: Tesco parkoló

Szereplők: anyám, egy korombeli nő, egy kisded, jómagam.

Nagybevásárlásunk bepakolását egy 30-as nő - ápolt, tiszta, jó állapotú ruhák, jó állapotú babakocsi - zavarja meg:

- Ne haragudjanak, hogy zavarok, tudnának segíteni? - hangja sírós és elcsuklik, rajtam keresztül rohan jó pár negatív kép: talán kirabolták, megtámadták, elveszett, elszaladt, ki tudja mi történt.

- Egy kis ételt kérnék a gyereknek, ha tudnak valamit adni ... - már szinte sír, én pedig majdnem vele. Nem is gondolkozom, ott van a zacskó tetején fél kiló kenyér, nyúlok érte és adom.

- Esetleg egy kis tejterméket a gyereknek ... - vettünk egy liter tejet is, már nyúlok érte és adom.  Köszöni, hálálkodik, én meg nem is emlékszem már, hogy miket mond, ő bedobja a gyerekkocsi aljába a liter tejet, a magvas kenyeret, én pedig még belenézek a kocsiba: ott alszik egy édes kisgyerek, ki még mit sem tud a körülötte folyó világból.

Én már nem nézek rá, félek, hogy túl közel kerül hozzám, hogy felelősséget érzek, igen félek tőle, félek megkérdezni, hogy mi történt, tudok-e még másban segíteni. Ő pedig inkább megy tovább, megy egy másik autóhoz, ahol mások pakolnak finom ételeket a csomagtartóba.

Adtam, mert nem pénzt kért, pláne nem követelt, nem akarta a 100-asért cserébe elvinni a kocsim a 10 lépésre lévő gyűjtőbe, hanem enni kért. Ételt. Nem magának, a gyereknek.

Kibaszott rohanás! (gus)

Hetek óta nem fájt a fejem és hónapok óta nem fájt ennyire. Sőt, azt se tudom, fájt-e már valaha is ennyire.

Mindenesetre tegnap nyöszörögve tértem ágyba este 8-kor, miután a tévé előtt fekve már egy ideje szenvedtem. Aztán persze éjjel felébredtem, úgy fél 3-kor, addigra minden rendbe jött, csak az esti programjaim tértek nyugovóra.

 

Az expat, ha haza látogat, másképp nézi a várost, mint az, aki otthonának mondja.

Én pl.  rendszeresen meglepődöm a magyar rendszámú autók sokaságán, persze mire a Kökire érünk a busszal, addigra tudatosul bennem, hogy miért is. Aztán meglepődöm azon is, hogy mennyit haladt egy építkezés, amióta utoljára láttam. Pedig ez nálam maximum 2-3 hetet jelent. Szeretem látni a renovált házakat, meg a kilenckerből azt a részt, amit parkosítottak és felújítottak. És igen, érzek valamiféle csodálatot, örömöt, amikor meglátom a kedvenc épületemet, a budavári palotát.

Kivételesen már kedden hazarepültem, szerdára pedig szabit vettem ki. Unokanővérem jött haza Amerikából (és ment csütörtökön haza Amerikába), ő vett fel a reptéren is. A Petőfi hídon mentünk át Pestről Budára, megcsodáltuk a Szabadsághidat (és ő egyből megértette, hogy a középső sötétség az feature és nem bug - nem kérdezősködött sokat, nem akart magyarázatot, hogy "miért?"), a Szabadságszobrot, a budavári palotát, a Halászbástyát, s a háttérben még jól láttuk a Lánchidat is.

Este hotelba mentünk, mert így magunk lehettünk, függetlenek és turisták. Este még elvillamosoztunk az új Combinókkal az Oktogonig. Oké, nem rush-hourban teszteltük. Nekünk kényelmes volt, kellemesen fújta a légkondit, azt kell mondjam, hogy mi pöpecül éreztük rajta magunkat.

A Liszt Ferenc téren kerestünk egy szimpatikus, kiülős helyet (lehet inkább a Szódába kellett volna menni?) - volt finom Mojito, rengeteg moszkító, akarom mondani szunyog. És hiába írták ki, hogy minden nap 2-ig nyitva vannak, már 12-kor hozták a számlát. És volt benne szerviz díj, mégis elfogadták a borravalót. Nem tudom melyikben voltam, nem akarom egy esetleges jó lokálnak a rossz hírét kelteni, ezért inkább nem nevezem meg, de legközelebb egy másikba megyek.

Aztán szépen lassan hazasétáltunk a hotelünkhöz, útba ejtve a  Deák teret, megnézve az ifjúságot a Gödörben, elsétáltunk a Múzeum Kávézó és a Nemzeti Múzeum előtt, az építkezést kikerülve inkább megmutattam a Központi Szabó Ervin könyvtárat, ami egy csodás palotában lakik. Onnan pedig már nem is laktunk olyan messze. Kell-e mondanom, hogy ennyi ital és séta után nem kellett mesét hallgatnunk az elalváshoz?

Reggel kis vargabetűvel kezdtünk neki a napi programunknak, ami az alábbiból állt:

• Lionban nemzeti mezt venni - mert fogyóeszköz, ha másnak is megtetszik 
• A Váci utcából nyiló kedvenc népművészeti boltunkban keszkenőt nézni (és ha már ott vagyunk, akkor minden mást, ami gyönyörű - unokanővérem azonnal, én vasárnap vásároltam be)
• terven kívül a Vörösmarty téren kiülni a Boom&Brass terszára. Bajai halászlét, kakaslevest enni, házi limonádét^* inni, londoni szendvicset és lecsós valamit enni csípős kolbásszal
• Ruszwurmban krémest enni (valaki mondja meg a kiszolgálóknak, hogy a kommunizmusnak vége. A krémesük ettől függetlenül isteni.)
• Találkozni azzal, akivel találkozni akartunk
• Kéhli étteremben velőscsontos levest enni (velőt friss pirítósra kenni, előtte jól megfokhagymázni, nem gondolva az este folytatására), utána még valamit, rosszul lenni a sok finom ételtől, közben a cigányzenészeket hallgatni, ahogy azt játsszák, hogy "Jöjjön ki Óbudára, egy túróscsuszára" és arra gondolni, hogy a túróscsusza jó lenne, de már nem fér sehova
• Gödörben Váczi Eszter koncertre menni
• Éjfélkor Tescotúrán 6 csomag túrórudit, egy csomó magyar filmet, zenét, pirospaprikát vásárolni
• Hajnalban pakolni, aztán másnap korán kelni, Marika néni kávézójában végre finom kávét inni, repülőt gyorsan elérni
  

Volt, amit kihagytunk, de mindent nem lehet.

A fenti felsorolásból is látszik, hogy miért jó expatként hazajönni: imádhatsz és élvezhetsz mindent, ami szép és magyar. Mert amíg otthon voltam, hiába a zeneiskola 7 éve töménytelen népzenével, nem igazán dúdoltam volna egy étteremben, hogy "Erdő, erdő, de magos a teteje..." és nem is kértem volna szülinapomra népművészeti blúzt, és nem csábultam volna el a magyar válogatott mezére (tavaly, amikor az Olimpiára szurkoltam - idén sikerült visszafognom magam).

Sőt, büntetlenül lehet büszke magyarságomra, anélkül, hogy bárki is "nagymagyarnak" vagy hasonlónak tekintene. Kicsit még rá kell játszani az akcentusra, és máris mindenki tisztában van vele, hogy hazajöttem megnézni a gyökereimet.

^*házi limonádé: Nagydarabom szülinapi ajándékában (Használati útmutató Budapesthez, Magyarországhoz) szerepel, hogy mindenhol próbáljuk ki. Ez volt az első, és a legjobb (összesen négyet próbáltam, de még tesztelni fogok egy párat).

Hanyag eleganciával melózok csak. Holnap nem csak szabadnap lesz, de két napra offline is leszek, ami merőben szokatlan. Persze megint nem sikerült 100%-osra a csomagolás és egy szóval se mondhatom, hogy nincs rutinom. Oké, it's good enough.

Elszalasztott események a héten:

• nem vettem új(abb) használt bringát
• nem vettem camcordert, pedig akartam
• és nem csináltam meg egy csomó mindent, csak azért, hogy ne égjek ki.

Viszont:

főztem hétvégén húslevest kukoricával etetett kapirgálós csirkéből

meghívtunk barátokat, hogy egyenek belőle ők is, mert ez sok két embernek

a szobámban lévő káoszt csökkentettem

összeraktam a bringát

voltunk Jimmynél, ettem finom salátát

Most pedig azon filózok, hogy még sincs olyan messze az a Promarkt, elmehetnék megnézni a Camcordereket. De mert félek, hogy elkések, ezért nem megyek, ezért nem lesz holnap camcorderem. Pedig jó lenne.

Több mint 24 órán át esett az eső. Kifejezetten idegesítő, főleg miután sikerült egy kicsit leégnem húsvétkor. Itt is volt napsütés, de az ünnepeket otthon töltöttem. Kint voltunk a telken, végre sikerült grillezni, amire oly rég óta vágytam.

Faházat is találtam, sőt, mára már 3 új verzió is képbe került. Ugyanaz a cég gyártyja mind a négyet. Az alap egyre közelebb kerül a végleges méretekhez. Már alig várom, hogy teleszórhassam kaviccsal, aztán ráöntsem a betont.

A grillre egy új finomság került, most elöször sütöttem hekket. Mivel nem bíztam az időben (eddig "csak" kétszer húzta keresztül a számításaimat), ezért félig fagyott állapotban dobtam bele a mélyhűtős tasakba. A helyszínen pácoltam be: jó sok sót és borsot kapott. Olajat vagy más zsiradékot - sajnos - nem.

Az egészet becsomagoltam egy alufóliába, megszúrkáltam késsel, aztán pele a hamuba.

Jó 20 perc és pár vödör föld elhordása után kicsomagoltam a fóliából (enyhén hozzáragadt), felpakoltam a grillrácsra és vártam újabb 10 percet.

Közben megterítettük az asztalt, előkerültek a grillkolbászok, a paradicsom, paprika és persze a kenyér.

A hekk végül nem pirult meg, de szerintem így is isteni lesz. Legközelebb korábban kiveszem felolvadni és a pácba teszek olajat is, így egyből dobhatom a rácsra, ahol majd terveim szerint ropogósra sül.

Szálka nem volt.

Fura egy minibuszossal utaztam ma együtt. Már az útvonal megtervezése volt számomra teljesen érthető, de amikor a forgalomtól frusztráltan újabb és újabb piros lámpákat hagyott figyelmen kívül, majd ráment a villamos sínekre is (a félgömb elválasztón keresztül, teljes sebességgel), akkor igazán örültem annak, hogy az új buszokon van biztonsági őv.

Vannak olyan napok, amiket jobb lenne egyszer sem megélni. Nekem most elég sok jutott belőle.

Talán akkor kezdődött, amikor kedvenc szerverem elkezdett rendetlenkedni.

Talán akkor kezdődött, amikor megszivatott a munka, hogy elgondolkoztam azon, hogy szakmailag a megfelelő helyen vagyok-e.

Az már biztos ezek közé a napok közé tartozott, amikor anyám felhívott, hogy megtörték a kocsimat. És az is, amikor elkezdtük újrainstallálni a gépet, amire ráment a komplett magyarországi hétvégém. Nem csak a napok, hanem minden egyes éjszakája is.

Amikor a zsaru szombaton hülyének nézett, és nem adta ki a balesettel kapcsolatos iratokat (amire egy 1994-es törvény kötelezi).

Amikor szombaton egész normális idő volt, de mi vásároltunk, cserébe vasárnap, amikor egy utolsót akartam grillezni a telken (saját pácolású csirkével), akkor olyan hideg lett, hogy inkább otthon sütöttük ki a combokat. Vagy amikor vasárnap este az installálás miatt nem ihattam a budavári borfesztiválon, pedig ... pedig tudtam volna mit inni, de kocsival mentem, és akkor nem szabad.

Azért belenyaltam a jégborba, és húúú de nagyon finom volt!

Amikor vasárnap éjjel 2-kor még nem ment a PPPoE, azaz az internet a DSL-en keresztül.

Amikor hétfőn olyan fáradt voltam, hogy minden mondatomat kétszer meg kellett gondolnom.

Amikor egy óra késéssel érkeztem meg a reptérre, és a bőröndömet nem csak kinyitva találtam (hiányzott a zár), hanem ezt olyan vandál módon tették meg, hogy az életben többet be nem zárhatom. Csupán alig több, mint 50.000 Ft-ot adtam érte tavaly júliusban. Talán még a számla is megvan.

Amikor a barátom nem jött ki elém a reptérre, és 10.000 Ft-ot fizettem a hazaútért.

Amikor hazaérve a barátomat lázban fekve találtam, hogy még csak hozzá se bújhassak egy kis vigasztalásért.

Amikor annyira feldühítem magam, hogy ennyire szerencsétlen napokat kell zsinorban átélnem, hogy annak ellenére nem tudok aludni, hogy 3 éjszaka nem hoztam össze 15 óránál több alvást. Összesen.

Persze voltak jó dolgok, mint a blogtali, amiről majd fogok írni, de most belemerültem az önsajnálatba és ilyen állapotban nem biztos, hogy megfelelően tudok írni a jó dolgokról.

Réges régen, amikor még Nagydarabot nem ismertem (annyira jól), a Bonnban töltött hétvégék elég egyhangűan teltek. Szombaton sokáig aludtam, aztán gyorsan elszaladtam ételt venni, mielött bezártak a boltok, aztán hazavánszorogtam, a mászkálástól és éhségtől kifáradva szunyokáltam egyet, aztán ettem-ittam, tévéztem, aludtam, és eljött a vasárnap. Vasárnap, jobb dolgom nem lévén, folytattam a szombati tevékenységet. Hétfőn pedig kipihenve mentem munkába, a hét végét pedig végigrohantam Budapesten. És jött egy nehéz hét munkahelyen, majd eljött a pihentető bonni hétvége.

Ez persze réges régen volt, azóta a hétvégéim szorgosan telnek. Nem mindig tudom, hogy mit csinálok - legfőképp persze a gép elött ülök - de mindig jól elfoglalom magam. Nem votl ez másképp most szombaton sem, egészen ebédig, akkor ugyanis főztem valami paprikásan pácolt halfélét, zöldséggel, paradicsom salátával.

Az ebéd után azonban visszaköszöntött a régi kedves időszak, egy migrén személyében meglátogatott. Délután hat körül már fájdalmasan nyöszörögve aludtam, anyám telefonja ébresztett csak fel, de őt is hamar "leráztam". A gyógyszer nem segített, csak az alvás és még  feküdni is fájt.

Vasárnap délben ébredtem, olvasgattam kicsit, de a notebook gondolatára is kirázott a hideg, ami rám nem nagyon szokott jellemző lenni. Az ebédet gyomorrontás miatt kihagytam, az olvasást is megszakítottam alvással. Estefelé - órát nem tudok mondani - kezdtem magamhoz térni, Nagydarab kedveskedett nekem egy finom tésztásserpenyővel - a specialitása.

Ébredezni jó volt, de teljesen felesleges, mert hétfőre virradólag jó lett volna kipihennem magamat. Hétfőn ugyanis nagy nap volt, nyaralásunk első napja. Ehelyett azonban dolgoztam, kockultam, és csak fél három felé estem ágyba. 

Szombaton házavatóra voltunk hivatalosak. Ez volt az első házavatónk, így együtt, lakásavatóként a második. Féltem tőle, mert feltételeztem, hogy egy csomó idegen ember is lesz, és lám igazam volt, ámde mégsem volt félelmetes. Sütöttem pogácsát is, mostanában nem fehérlisztből csinálom, hanem búzalisztből és olyan érdekesen régimódi kenyérke kinézete lesz. Mint valami hamuban sült poginak.

Tehát csináltam pogit, mert kérték, hogy vigyünk valamit, és úgy gondoltam, hogy ez azért mégis csak más, mint a többi. Más is volt, több mint a fele elfogyott, mire távoztunk, pedig nem volt reklámja se. Akinél láttam, annak ízlet (merthogy megkérdeztem). Egyébként rengeteg kaja volt, szinte semmiből se fogyott el lényegesen több, mint a fele.

Szerencsére a sok idegen ember között volt néhány ismerős is, persze a házigazdákon kívül, akiket viszont nem foglalhattunk le teljesen. Én se lógtam végig Nagydarab nyakán, jól elosztottuk magunk között az ismerősöket. 

Mivel éjfélkor zár a garázsunk, és jó 45 percnyire költöztek tőlünk, ezért 11 után nem sokkal hazaindultunk. Az út, mondhatni, minden érdekesebb esemény nélkül telt el.

A nappal kapcsolatban megjegyezendő, hogy 6szor telefonáltam Nagydarabnak, még üzenetet is hagytam, de nem értesítette őt a telefon semmilyen módon (illetve az üzenet szerda reggel meg is érkezett). Ebben az a szemétség, hogy míg én sütöttem, addig ő a tüzoltók buliját nézte a Münsterplatzon, és igazán vehetett volna tejet, ami viszont kellett volna az élesztőhöz. De így persze nem vett.

Ja, és csináltam videót arról, hogy mit énekelnek a németek tábortűznél gitárral (tűz sajnos nem volt), de Nagydarab azt mondta, hogy ne rakjam fel, mert privátszféra. Szerintem a videó tök sötét, nevek sincsenek rajta, azaz senkit se lehet felismerni, de azért inkább mégse rakom fel. Jobb a békesség.

Van hétvége, amikor minden összejön és van, amikor láblógatni sincs kedvünk, annyira unalmas az egész. Az utolsó júniusi hétvége az elöbbi csoportba tartozott. Míg vasárnap a sörbörzén voltunk, addig szombaton nagyon kalandosan jutottunk el Koblenzbe, a vásári mutatványosok (Gaukler) fesztiváljára. Tavaly is voltunk, de akkor nem írtam róla, mert nem kaptam meg Nagydarab fényképeit. Márpedig fénykép nélkül nehéz róla mesélni.

Most, hála az új céges telefonomnak, én is tudtam fényképezni. Persze most messze nem volt olyan jó, mint tavaly, az idő se volt olyan szép, meg úgy egyébként is.

Nos, idén vonattal mentünk, ami jó ötletnek tűnt, mert tavaly volt Mojito a nagysátorban, és Nagydarab is akart inni. A kaland már a bonni állomáson kezdődött, ahol volt 1 darab működő autómata, ami nem akarta megenni az aprópénzünket, pedig nagyon próbálkoztunk. Jegyvásárlásra volt egyébként 5 kerek percünk, ráadásul vágányt is kellett váltani, tehát a jegypénztárban történő vásárlást kilőttük. Szerencse, hogy J-ék eggyel arrébb szálltak fel, náluk pedig jobban működő autómaták voltak, ezért Bad Godesbergtől már "legálisan" utaztunk a szerelvényen.

A Koblenzig tartó egy órás úton aztán ezerszer megfogadtuk, hogy ezt az utat nem éri meg, csak a legjobb Mojito, és bár a Mojito nem volt rossz tavaly azért ennyire jó se volt. És mert én úgyse iszom annyi alkoholt, legközelebb vezethetek én.

Koblenz egyébként egy nagyon szép város a Gauklerfest pedig pont a belváros legszebb részeiben van. Lassú nézelődés és egy közepes kávé után az éhségünket próbáltuk csillapítani, bár az éhség csak J-ékre volt igaz, mi ugyanis előtte ettünk valamit. Ezért nem rendeltem sokat, csak az előételek közül egy "Club Sandwich Eintsteint". Ahogy a képen is látszik, ez nem sikerült túl kicsire. Minden ízében ízletes költemény persze sikeresen elfogyott, csusszant utána egy kávécska is. Mint Koblenz belvárosának egy patinánsabb étterméről van szó, az árakról inkább ne beszéljünk.

A vacsora közben volt egy apróbb vihar is volt, kicsit lehült a levegő valamint eltűntek a nézelődők, de még így is elegen maradtak, ahogy azt az alábbi képek bizonyítják.

A fenti úriember magát gentleman-zsonglőrnek nevezte magát. Elmesélése szerint ez a fajta zsonglőrködés a 20-as években volt jellemző a klubbokra és a kávéházakra. A játéka élvezetes volt, látványos de jobb lett volna, ha nem próbál vicceket mesélni. (Felerészt német vagyok, felerészt francia, az anyám részén német, a család legjobb barátja révén francia.)

A zsonglőrködőtől a nagyszinpadhoz mentünk, ahol már tömve volt minden. Még épp sikerült - a szemerkélő esőre való tekintettel - egy ernyő alatti helyet szereznünk, de se kényelmes nem volt, se közel a színpadhoz. Nekem többnyire jobban látszott a kivetítő képe. Nagydarab persze sikeresen átlátott a tömeg felett...

A nagyszinpadon aztán volt egy-két nagyszerű előadás, a legjobb egy ausztrál (svájci felesége révén meglepően tökéletes - azaz nem svájci - németet beszélt) pantominos, aki nagyszerűen mesélt el történeteket is. A konferancié viszont pocsék volt, a három szörnyű angol gitáros után pedig végkép feladtuk a Gauklerfestet.

Még egy kört akartunk tenni a színpadok között, ott találtuk eme két, magukat amerikainak és testvérpárnak mondó hölgyeményt. A műsort nem értettük, de legalább volt, aki röhögött. Mi csak pár percig bírtuk, utána továbbálltunk..

 

 

Az alábbi árnykép pont a hölgyek mögött volt (a jobb oldali képen még látszik a szobrocska árnyéka). További útunk során találkoztunk egy nagymellű nénivel (ki melleit a ruhán kívül hordta). A néni mesét mesélt, de nem értette senki sem, ezért csendben tovább álltunk.

Jutottunk innen a templom térre, ahol egy félmeztelen néni adott elő valami táncfélét, de ezt sem értettük, túl kockák voltunk az ilyen elvont előadásmódhoz, én is inkább helyette a templomot fotóztam.

Mikor pediglen már azt hittük, ennél több meglepetés nem várhat bennünket, akkoron az utolsó vonatra felszálltunk. Azon utazott valaki, aki az ICE-vel ment volna, de erre vonatindulás előtti percekben jött rá, és ott állt félig az ajtóban, félig azon kívül.

Aztán felszállt női focicsapat, meg egy nagyon erősen betépett férfiember. Eme uraság mindent dobnak nézett, közben fütyürészett és mindenféle olyan dolgokat és akrobatikus mutatványokat csinált. Mi inkább a női focicsapat biztonságos közelébe vonultunk, de nem csak mi, hanem még pár, a vonat másik végében tartózkodóutas is.

17. Gauklerfest, Koblenz 

Júlil 25-27 között került megrendezésre a 13. bonni sörfesztivál (sörtőzsde igazából, de az magyarul olyan hülyén hangzik). Mi vasárnap mentünk ki, mert akkor lépett fel "A Mester", azaz Guildo Horn,  akinek kinézete vetekszik Jimmyével, előszeretettel dobál izzadt törölközőket a rajongók közé, cserébe hihetetlen szertettel veszik őt értelmesnek nevezhető emberek is körbe. Kultfigura, aki már az Euróvíziós dalfesztiválon is sikeresen megbotránkoztatta a népeket.

Btw. Minden kép klikkelhető (és nagyobbodó).

A dal elkövetője egyébként az a Stefan Raab, aki jelentős személyiség komédiában, hihetetlen zenei érzékkel és szörnyű fogakkal áldották meg (ez utóbbi egy szépészeti átalakítással kapcsolatos műsor kapcsán derült ki, de nem megyünk bele mélyebben), szoval amolyan német Geszti Péter.

Én se Guildot, se a sört nem szeretem annyira, de a sörfesztivál mégis csak érdekes dolog, ezért Nagydarabbal tartottam, aki meg ismerősökkel találkozott. Mivel a koncert elött relatív későn érkeztünk meg, én pedig nem tudok gyorsan sört inni, ezért egyedül maradtam a gyülekező felhők alatt.

Hatalmas és sajnos nem lefényképezett Backfischt ettünk (fotó innen), ami mellé lefényképezett barna sör járt, reklámja szerint egyike a legjobb 100 sörnek. Hogy igaz-e vagy sem, azt nem tudhatom, nekem ugyanis sikerült rekordidő alatt ezt az egy sört elfogyasztanom.

A Guildo koncertet aztán kihagytam, inkább a tőzsdén néztem körül. Volt mindenféle érdekes dolog, nézd meg a képeket. Aztán sűrű és sötét felhők gyülekeztek az égen, megeredt fenntről a mennyei csap, én pedig bőrig ázva jutottam el a villamosig. Nagydarab még nyolcig végignézte a koncertet, meg ivott egy sört a barátaival, én meg kockultam jól otthon. Mire ő hazaért, addigra én már pizsamában néztem a tévét, és egyáltalán nem bántam.

 
 

13. Bonner Bierbörse

egy repülés, ahol szokásos módón a securitysek nem néztek hülyének, hogy nem szokásos módon előrántottam a hátizsákomból a saját (céges) notebookomat, valamint Symour almáját. A repülőn azonban gépelés helyett olvasgattam, illetve valamennyire firkáltam is, de legfőképp Timothy Ferres: 4 órás munkahét c. írását olvastam. Ezt egyébként ajánlom mindenkinek, aki szellemi tevékenységet végez (értsd akár otthon is dolgozhatna - vagy bárhol másutt a világon).

Fél óra késéssel érkeztem és iszonyatos mázlival elcsíptem az éppen a lakásom felé elinduló minibuszt. Életemben először alig fél órával a böröndöm átvétele után már a macska farkát húzhattam otthon.

Symor jött, látott, örömködött, és az utolsó elötti busszal hazarobogott. Szerintem Symour háziállatai (Indigo meg a többiek) most halál sértettek, mint a szultán háreme, amikor új szerető érkezik.

Szombatot túléltem, volt benne Tesco túra, dögrovás, pihenés, este-majdnem-elmenés-aztán-rájövés-hogy-budapest-paradén-ölik-egymást-az-emberek, tévézés, bealvás. Lett volna játék is (ezúttal nem szerep, hanem társas), de későn lett tesco túra vége.

Vasárnap kidobtam anyámat 60L anyaföld kíséretében a telken (értsd előtte vettük), 9:40-kor meg, amikor Nagydarab MSN-en keresett,  én már rég úton voltam a Westendbe egy beszélgetésre a biztosítási ügynökömmel. 12-től fél hétig sarlóztam, ástam, lapátoltam, grilleztem, öntöztem és jól leégtem. Este hazamentünk, hatalmasat langyos vízben zuhanyoztam, összefutottam Jo-val, elugrottam Barátosnémhez, ott volt két kedves barátom, és igéretem szerint 22:00-kor leléptem. 

Megírtam egy helyreigazítást  kérő levelet, bepakoltam a bőröndöt, és éjfélkor már ágyba is mászhattam. Fél egyig cseteltem, USB-ről töltöttem mobilom, notebookom.

Felébredtem, mert izzadt a hátam. Érted, a hátam? Mert leégtem, azért.

Fél ötkor csörgött a telefon. Nap lassan indult, de 6:50-kor könyörtelenül jött a minibusz. Sok mindent nem hagytam otthon, de volt amit. Nem lényeges. Megvár, el nem szalad.

Repülőtér okés volt, egy óra késés, de az ma már bakfitty. Repülőn kiolvastam a maradék könyvet. Még nem kezdtem újra - majd holnap. Hazajöttem, mert home officolok. Nem - alszom nyitott szemmel, nézem a MacLeod lányait. Erre még éppen hogy emlékszem.

Vacsora a Wohnzimmerben: saláta füstölt lazaccal, desszertnek gófri forró meggyel, tejszínhabbal.

Alvás megint nyitott szemmel, blogírás, fogmosás, alvás.

Fényképeket akartam - de majd holnap. Joccak.

Vasárnap Fischerhude-ba látogattunk el. Egyfelől van ott egy fincsi kávézó, másfelől találtunk egy jól megközelíthető geocachet. Fischerhude-ról azt érdemes tudni, hogy művészfalú. A legdurvább az volt, amikor az egyik ablakban a függöny mögött az utca felé volt elhelyezve egy festmény.

Maga a falucska pediglen festőien gyönyörű. Nagydarabom fotózott, de a képeket nehéz tőle beszerezni, és ha addig várnék, mire kapok képeket, addigra elfelejteném, hogy mit kell írni. Tehát a falucska festőien gyönyörű, keresztül folydogál rajta egy patak (néha álldogál, ott szunyogok teszik változatossá a képet), fák alatt, patakparton sétálhatsz, míg balra az út mentén tehén legel, jobbra pedig mezítelen kisleányok pancsolnak az egyébként iszaposan barnás vízben. Idillikus, és ha öreg lennék vagy művész, akkor mindenképp itt telepdnék le. 

A falucska nevezetessége a Rilke Café, ahol Rainer Maria Rilke élt és alkotott a német iskolások legnagyobb örömére. Rilke ugyanis, aki férfi (épp úgy mint Klaus Maria Brandauer), költő volt, a felesége meg festő, a fiúk meg szobrász. Tehát impresszionista költő és ezzel véget is ér a magyar wikipédia, aki többet akar tudni, nézze meg a német vagy angol oldalakat.

Rilkéről még annyit "érdemes" tudni, hogy míg a régi lakásban laktam, addig a házinénim előszeretettel emailezett nekem Rilke verseket, amiket én rendre nem olvastam el.

Betérvén a Rilke Café-ba, egyből a kerítésben fellelhető rettentő mennyiségű giccses angyalka  került szemünk elé, majd egy csodálatos kertecske, kávézóval, a patakra épített napozóval (ha sikerül megszereznem a képeket... inkább nem ígérek semmit :)).

A belső részen századfordulós (Jugendstill - ide tartoznak az angyalkák is) berendezés, valamint a szurkászat remekei. Én egy citromos-túrós sütit választottam, jegeskávéval, és szavamra, nem volt rossz választás. A tíz ujjamat csak azért nem nyaltam meg, mert eldördült az ég, cseppent az eső, és mi mentettük a menteni valót (úgymint a jegeskávémat) és beültünk a védett belsőtérbe.

Mire elfogyott az utolsó korty jegeskávé, kiderült az ég (esett talán 2,5 percet, nem többet), 110% páratartalom mellett. Még a bugyi is lekívánkozott rólam, mert minden melegen nyirkos volt, pedig meg sem áztunk.

Miután így jól belaktunk, megnéztük az 500 méterre elhelyezett cache-t, de ahogy az később kiderült, cirka 3-5 méterrel arréb kerestük, mint ahova eldugták. Kerestük volna még tovább is, de sűrű és sötét fellegek gyülekeztek az autó felé vezető út felett, csöppent is figyelmeztetőül két óriás vízcsepp, ezért sürgősen úgy döntöttük, hogy inkább az autónkat keressük, mint a geocache-t.

Este még grilleztünk, gratuláltunk Franznak az eljegyzéséhez (októberben eksüvő Lénával Rigában), kilencor autóba szálltunk és én csak azért 2 mp-re aludtam el az úton, mert még induláskor megittam egy bögre kávét.

Az olasz-spanyol meccset két (rádió)adón hallgattuk (miközben Észak Németországból (Bremen) Nyugat Németország (Bonn) felé haladtunk), én pedig a latinos nevek miatt sose tudtam, hogy mikor kinél a labda.

10 perccel garázszárás után megérkeztünk, de ez senkit sem érdekelt, minket se, nem is vettük tervbe, hogy megint 300-zal száguldozzunk az úton. Láttunk gyönyörűen giccses rózsaszin felhőket, amit nem tudtam lefényképezni, meg volt nem rózsaszín és gyönyörű felhő, és fél 11-kor még világos volt, de már használtuk a lámpát (szürkület). Nem sokkal 11 előtt pedig valóban sötét lett, énpedig egyre kevésbé tudtam nyitva tartani a szemem.

Ezúttal bremeni kép nélkül. Pénteken indultunk, én már előre jeleztem, hogy 14:00 körül lelépek, bár csak 15:00 körül akartunk indulni Nagydarabbal. Én szokás szerint a kompletten összeszedtem mindent, csak miután csütörtökön hagytam otthon a papírt, amivel elhozhattam volna a csomagomat, amit mindenképpen el kellett hoznom, mert hetfőre már visszavitték volna annak, aki nekem küldte, ezért pénteken muszáj volt elmennem érte.

Reggel nem sikerült, és öröm az ürömben, hogy kabátot is elfelejtettem becsomagolni. Én, a gyakorlott utazó. Irány haza,  csomagot elhoz, széldzseki szatyorba bepakol, bringára felpattan, vissza munkahely. Nagydarabom szól, hogy lesz neki egy TK, csak 16:00 körül indulunk. Sebaj, a projektvezetőm úgy tudja, hogy 14:00 körül lelépek, tehát a következő 2 órában magamnak leszek.

Úristen, ennek a fickónak óriási mellei vannak és nem hord melltartót.

Elolvasom »

A nagy szinkronblogolás közben elfeledkeztem arról, ami itt Németországban ismét kiemelten fontossá vált: spárga és EB. A spárga tulajdonképpen már leáldozóban van, az EB viszont épp beindult. A kettő egyesítésére pedig vasárnap került sor egy vacsora keretében.

Mondanom sem kell, szépen megfáztam vasárnapra, az eltervezett korsónyi sörök helyett egy kanna forró teát szürcsölgettem - szuboptimális volt, ahogy német kollégáim mindenre mondják.

Valamikor, talán 2003-ban voltam Hagenben egy Startrek találkozón, ahol Denise Crosby (aka Tasha Yar) elmesélte, hogy első német látogatásán ezzel etették, mint tipikus német eledel. Az biztos, hogy rengeteg helyen látható spárgaültetvény, és spárgaszezon alatt minden jobb Kneipeben kapható spárga holland szósszal. Én személy szerint szeretem és ezzel nem vagyok egyedül. Egy hatalmas fazék spárgát pusztítottunk el hatan.

Mire a spárga elpusztult kezdetét vette a találkozó lényegi része, a német-holland meccs. Mértékadó hírek szerint hatalmas erőkkel készültek a rendőrök a találkozóra, ami érthető is volt a német újságok alapján.  A lengyelek kígyót, békát kiabáltak a németekre, forrongott a levegő - ebből én persze nem éreztem semmit, nem is voltak hatalmas verekedések itt Bonnban, Nagydarab sem számolt be semmilyen attrocitásokról, az ő fönöke ugyanis lengyel.

Nos J (R barátja) tényleg valóban készült, a TV R-rel való összeköltözésből került hozzá, a kivetítője viszont a saját home kino darabja volt, ebből adódóan 5.1 dolbyban és kivetítőn élveztük a meccset. A 2006-os VB-vel ellentétben most nem volt nyilvános kivetítő, ahogy itt nevezik Public Viewing, ami viszont angolul hullanézést jelent, ezért kényszerültünk Private Viewingra. Chips-szel, vaniliafagyis eperrel, sörrel - és a betegnek tea.

A németek - ez már történelem - 2:0 -ra nyertek. Mindkét gólt Podolski lőtte, aki 2004-ben az FC Kölnnel gólkirály lett, s mivel Bonnnak nincs saját csapata, ezért a kölnieknek drukkolunk. Podolski, mondhatni, szomszéd srác, de persze ez annyira nem egyszerű. Bastian Schweinsteiger-rel együtt ők alkották az "aranypárost", és amikor Schweininek nem ment a bajoroknál a bőrlabda kergetése, a kölniek lecsúsztak a harmadik osztályba, Podolski átigazolt a bajorokhoz. Podolski a németek kedvence - Schweini mellett - az ő nevüket skandálták a VB alatt is.

Most persze nehezebb volt Podolskinak, szülőhazája ellen fellépni. Csak ők tudják, kinek szurkolt a családja, akiknek jegyet szerzett a meccsre - a fiúknak a német színekben, vagy saját válogatottuknak. Mindenesetre az a két, ballal lőtt gól igazi szépség volt. Podolski pedig - így mondták később - a hazája iránti tiszteletből nem örült, mi viszont annál jobban ordítottunk. Nyertüüüüünk!

Amikor régen Böblingenben éltem, akkor nagyon szerettem a Real-ban bevásárolni. Tiszta volt, világos (sok fény volt), klassz árujuk volt és a korábbról ismert márkákat is viszontláttam. Nyár végi kiárusításon tucatjával vett pólóimat a mai napig hordom. Az ételeket is úgy pakolták, hogy összevásároltam mindent, mert mindig megjött az étvágyam - még akkor is, ha a hotelben nem volt lehetőség főzni.

Aztán Bonnba jöttem és megváltozott minden. Találtam Kaufhofot, amit még Münchenben szerettem meg - de itt sokkal kisebb volt és valamiért sokkal drágábbnak is tűnt. A bonni Plussz a magyar Profihoz hasonlított - még ha éhes is voltam, elment az étvágyam, pedig közel volt, olcsó is, tehát nem okozott problémát a bevásárlás.

Kolléganőm tanácsára kezdtem el a cég melletti Aldiba járni (és mert ott vásároltunk be a céges reggelikhez is). Először furcsa volt, hogy eme helyett nem leltem (meeek) meg a megszokott márkákat. Pontosabban semmilyen, reklámból ismert terméket nem láttam. Ráadásul nem is nagyon  polcok voltak, hanem a kartonból árulták a termékeket. Az első benyomásomlerombolta minden illúziómat - itt nem fogok úgy vásárolni, mint a Real-ban. 

Később változott a véleményem a boltról. Elkezdtem lelkesen várni (heti két alkalommal) az akcióikat. Elkövettem az első nagyobb bevásárlásomat (egy áramfejlesztő), aztán a másodikat (egy cross trainer). Megszerettem a boltot. Amikor áprilisban megnyitottak, akkor pedig nagyon lelkesen elkezdtem őket keresni.

Sajnos a budaörsi boltot nem ott találtuk, ahol kerestük. Én azt hittem, hogy a Tesco / Auchan környékére teszik, ehelyett a Metrotól nem messze kapott szép Aldis épületet.

Az első bevásárlás kellemes eredménnyel zárult: a németeknél megszokott forma, nagyjából a német tartalom is - ámbár van magyar téliszalámi, kolbász, tokaji aszú. Nincs viszont német felvágott, van viszont német sajt (zöldborssal ízesített camambert - a kedvencem).

Azt nem tudom, hogy a magyaroknak mennyire fog tetszeni, hogy nem lesznek reklámból ismert márkák. Meg merik-e kockáztatni az ismeretlen termékeket, mert olcsó? Olyan ez, mint ha csak Tesco gazdaságos terméket vennénk. Nem rosszak azok se, de meg kell szokni, hogy nem X, a tévéből ismert márkát veszünk. Azt se tudom, mennyire fogják megszokni, hogy itt a kasszánál a pénztárosok gyorsak. Felrakod a szallagra, és dobálod be a kosaradba a vonalkóddal megolvasott terméket. Nincs zacsizás, kosarazás, iderakom, odarakom. Tempó van. 

Szerencsésnek mondhatom magam, nem csak azért, mert ez a harmadik Rhein in Flammen, amin részt veszek (közben utána kellett számolnom: 2006, 2007, 2008, az már három), hanem mert igazán kellemesen jöttek ki a szabadnapok ebben az évben. Még akkor is, ha 1-2 hétvégére esik.

Németországnak ezen a részén hagyománynak számít a Rhein in Flammen, amikor Kölntől Koblenzen át a folyó folyását követve tűzes folyammá varázsolják a Rajnát. Régebben [még az én időm előtt] egy napon volt, de most, hogy tavasztól öszig tartó rendezvénysorozatot készítettek belőle, így akár többször is megtekinthető.

Itt Bonnban május 3-án, szombaton történt meg a nagy esemény. A Rajnaparton idén is felállították a sült-kolbászos bódékat, a vidámparkba illő eszközök (a legtöbbjének már a látványától is leizzadtam, nem nekem valók a tériszonyomat próbára tevő játékok) és perce a koncertsátrat, ahol Janis Joplin, Tina Turner és az AC/DC szólalt meg. Persze nem az eredeti előadók, de ez cseppet sem rontott az élvezeti értéken.

Tavaly nagyon jó helyet találtunk közvetlen a tóparton, idén pedig szinte ugyanott, alig pár méterrel arrébb sikerült helyet találnunk. Mindent láttunk, minden nagyon jó volt. Sajnos a YouTube-on nincsenek aktuális filmfelvételek, és mi sem videóztunk idén. Inkább teljesen átadtuk magunkat az élvezeteknek.

Magyarországra a tüzijáték kapcsán csak annyit üzennék: nem kell, hogy hosszú legyen, nem kell, hogy hatalmas legyen, de legyen élvezetes! Jó 20 percen át Uuuuu meg Ááááá és persze tapsoltunk is. Minden évben más témája van a zenének: idén Olaszország volt soron. A legjobb az egészeben valószínűleg az, hogy a zene és a durranás szinte tökéletes összhangban van.

Igen, nagyon jól éreztük magunkat. Jövőre jobban fel kell készülnünk: eldobható grill, kis hokkedli, de legalább valami fenekünk alá tehető hőszigetelő izét muszáj lesz vinnünk. Mire 11-kor elkezdték, már alig tudtam ülni. Még így is: nagyon megérte!

 

 

Anyam hosszas noszogatasa elerte celjat, vasarnap megtekintettuk a Mediciek fenykora c. kiallitast a Szepmuveszetiben. Vagy a nep kozonyos husvet vasarnap a muveszetre, vagy a Szepmuveszeti befeketitese volt sikeres, vagy tenyleg bena a Szepmuveszeti. Az en - amugy senkit sem erdeklo - velemenyem szerint, vegre van egy muzeum, amelyik erdekes kiallitasokat szervez. Ilyenekert masok is penzt kernek es igazsag szerint nem sokkal jobbak. Meg a Guggenheim kiallitasra se csak vilagszinvonalu kepeket hoztak el, pedig ott egyetlen muzeum(lanc) kelt utra es nekik raadasul raktaron porosodnak a vilaghirubbnel vilaghirubb festmenyek.

Elolvasom »