Szép éjjel Drezda, de még sokkal szebb nappal látni. Mert a Frauenkirche mellett laktunk, az első utunk persze ott vezetett el. Be akartunk menni körülnézni, akkor láttuk, hogy Richard Wagner-től a Parsifal-t fogják adni szept. 9-én. Nosza gyorsan el is döntöttük, hogy az Opera helyett inkább ezt hallgatjuk meg. A jegyvásárlás felé még gyorsan "lekaptuk" a templomot (fél órás photosession). A fekete kövek az eredeti, épen maradt kövek, a sárgásfehérek az újak. Bal oldalt egy komplett szárny (az oltár) megmaradt, de ezen kívül nem sok újrahasznosítható maradt.
Ezen a képen nem látszik, de higgyétek el, hogy a környező épületeket a tizenkilencedik század végére jellemző stílusban építették újra. Sokáig néztük, hogy vajon hogy sikerült ilyen szépen renoválni az épületeket, míg az egyik, újonnan épülőnél láttuk, ahogy egy mesterember a gipszminta alapján készíti el a korhú díszítést.
A napot egyébként azzal töltöttük, hogy az előző este sötétben megnézett épületeket jártuk újra körbe. Be akartunk menni a Grüne Gewölbe-be, de kiderült, hogy oda nem lehet "csak úgy" jegyet venni, a nagy érdeklődésre való tekintettel jó előre meg kell venni. (Másnap végül sikerült: már reggel 9-kor sorba álltunk, hogy délután 3-ra legyen jegyünk...)
Közben persze jól éreztük magunkat, kiültünk az Elba partján a Brühlsche Terrasse-ra, a kávézós teraszra, néztük a turistákat, ahogy fotózzák magukat a szebbnél szebb épületekkel, élveztük a napsütést, a "Dresdener Eierschecke"-t és a mandulalikörrel és konyakkal bolondított Kaffee "Brühlsche Terrasse"-t. Nevettünk, amikor a szomszéd asztalnál egy idős néni az amúgy is szemtelen verebeket néhány morzsával arra bíztatta, hogy az asztalra szálljanak (és elhatároztuk, hogy egy darabot se eszünk az asztalról, még akkor se, ha a komplett süti esne rá).
Lőttünk egy "régi időkből" származó falimozaikot, a kultúrintézmény homlokzatán volt, nekem nagyon tetszett, ahogy az is, hogy nem verték le. Oké, ők sem gondolnak vissza örömmel azokra az időkre, ha a 45 év egészét nézzük, akkor nekik legtöbbször még rosszabb is volt, mint nekünk. Tudjátok, mi voltunk a vidám barakk, mi meg igyekszünk kitörölni mindent, ami akkor volt. Pedig a Szoborpark mekkora egy látványosság!
Mi mindenesetre vettünk egy vezetést a Fraunkirchébe, sőt, a weimari pozitív tapasztalatok hatására egy buszos vezetésre is befizettünk, ami mellé kedvezményesen adtak Semperoper látogatást (szintén vezetéssel).
A Frauenkirchében megtudtuk, hogy a magyar Parlamenthez hasonlóan mészkőből épült. A templom evangélikus vagy protestáns, ezt mindig kevertem (Martin Luther szobra van elötte) és a katolizmusba áttérő fejedelem rendes volt, mert nem erőltette rá a régi vallást a polgárokra. A falakon nem márvány van, hanem festett márvány, izgalmas festési eljárás következtében néz ki úgy, mintha márvány lenne. Ez annak idején az olcsó alternatíva volt a drága olasz márványokra, ma már a szaktudás és a munkásárak mellett olcsóbb az igazi.
A festés érdekessége, hogy elbeszélések és fekete fehér fotók valamint az eredeti tervek alapján próbálták helyrehozni az állapotokat. A barokk időkből ismert templomfestéssel ellentétben ez a templom világos, vidám pasztel színekkel van festve, barátságos hely, ahova az ember nem csak azért tér be, mert fél Istentől, hanem azért is, mert itt jól érzi magát.
Amikor a második világháborúban lebombázták Drezdát, akkor sokan a templom pincéjében húzták meg magukat. Amikor elmúlt a bombázás, és már egy pár napja csönd volt, akkor a drezdaiak kimerészkedtek az óvóhelyről. Harmadnapra, úgy mondják, omlott össze a templom: a hőtől porózussá vált mészkő eddig bírta. Csodával határos, hogy senki sem sérült meg, pedig több százan találtak ott menedéket.
A templom egyébként polgári kezdményezésre épült újjá és nem a nyugatnémet pénzekből (ami a sok nyugatnémet turistát nem csak meghökkentette, de nagyon örültek is neki). Sok drezdaihoz már annyira hozzánőtt a templomrom látványa, hogy kétkedéssel fogadták: jó ötlet-e felépíteni azt, ami egyszer már leromboltattatott. Aztán amikor a romok alatt megtalálták a templom tetején állt keresztett: ami deformálódott kicsit, de nem annyira, ahogy azt elvárható lenne 30 méter zuhanás, robbanások és lángok után, ezt jelnek tekintették és mindenki szívvel-lélekkel támogatta az újjáépítést.
A másik érdekes történet, hogy az oltár építőköveit majdnem teljes egészében megtalálták, alig kellet valamit újra kifaragni. Az oltárnál lévő keresztet az az angol város adományozta - a megbocsájtás jegyében - amelyet a németek lebombáztak, amiért az angolok bosszúból Drezdát bombázták le.
Templomjáros napunkon átmentünk a Hofkirche-be, közben megcsodáltuk a meisseni porcelánból készült, a fejedelmek sorát bemutató házfalat is. Tudom, ezen a képen nem sok látható, de talán érzékelni tudom, hogy nagyon hosszú, van talán 200 méter is, és ez volt az egyetlen módja, hogy egyetlen képre ráférjen az egész. Persze megvettem leporellon, úgy van több, mint 1 méter képet kaptam.
A Hofkirche katolikus szemmel meglepően szerény beésővel rendelkezik, szintén nagyon világos, de nem annyira, mint a Frauenkirche. Minimálisan festett, nem sokban hasonlít a legtöbb katolikus templomra, amit láttam, és talán pont ez az egyszerűsége adja meg a pompáját. Itt is visszaköszönt a "műmárvány" festés, de sokkal decensebben, mint a Frauenkircheben.
A két templom közül - ha választanom kell - akkor a Frauenkirchét rangsorolnám előbbre. Már kivülröl is vidámabb (az új mészkő színe miatt), és belülröl is sokkal "boldogabb"nak néz ki. A Hofkirche mészkövei feketéllenek, a tetején lévő királyszobrok és vízköpő szobrok is komoran néznek le a mélybe, belül a fehér pedig inkább tűnik komornak a színvidám Frauenkirche után.
Ha már úgyis a környéken jártunk, akkor megnéztük most már nappal is a Semperoper-t (nekem éjjel kivilágítva jobban tetszett), meg átmentünk a Zwingerbe, ami ezzel a felhős háttérrel egyszerűen csodálatos.
Nem hagyhattuk annyiban, hogy nem láttuk a Neues Grünes Gewölbét, hát összeszedtük magunkat és az utolsó egész napunkon már kora reggel ott voltunk a múzeumban. "Gyorsan" alig 2-3 óra alatt jártuk végig a fenti kiállítást, ami sokkal nagyobb területen volt, mint a történelmi kiállitás.
Hallottunk mi még több csudás dolgot is a Semperoper kapcsán, mint pl. a sörrel történő műmárvány festés módját, amiből annyit jegyeztem csak meg, hogy a 80-as években csak egy cirka 80 éves bácsi tudta a módját, hogy miképp is kell ezt szépen csinálni. Ő volt az, ami a 4-5 méteres belmagasságú folyosókon az összes falat és oszlopot lefestette és végiglétrázta. Majd szkennelek képet, hogy megmutassam micsoda munka lenne ez egy ereje teljében lévő embernek is, nem hogy egy idős bácsinak.
A nap végére rettentő fáradtak és szomjasak lettünk, környezet és pénztárca tudatosan igyekeztünk szomjunkat oltani: be is tértünk a legközelebbi Karstadt-ba, hogy jól bevásároljunk.
